Fontos-e az, hogy hazudik valamelyik politikus? Természetesen fontos, kiváltképpen Őszöd óta.

Komoly kihívás tehát egy kóbor blogger számára, hogy rajtacsípje valamelyiküket, pláne Orbánt. Hiszen ő maga tette igen magasra a lécet: „a politika mindig azt jelentette, hogy a mindennapi élet gondjaival küszködő honfitársainkat hozzásegítjük az igazság megismeréséhez” – idéztük tőle még 2009-ben.

Tavaly nyáron olyan lehetőséget adott a Wikileaks, amiről azt gondolná az ember, hogy azt nem lehet kihagyni. Maga Orbán mondta a kiszivárogtatott táviratok szerint az amerikai diplomatáknak, hogy amit mond, az csak kampányszöveg. Ez még hazánkban is nagyot durranhatott volna. Itt Magyarországon is, ahol a választópolgárok jó része – mint mondják – csak akkor veszi észre, hogy egy politikus hazudik neki, ha azt ő maga vallja be.

A sajtó próbálkozott is, a kormány kétnapos lovasberényi ülése után épp sajtótájékoztató volt. Orbán megkapta a kérdést, hogy csakugyan elhangzottak-e a neki tulajdonított mondatok, illetve hogy ez azt jelenti-e, nem mondott igazat. „A kormányfő kifejtette: ma is azt mondja a külföldi diplomatáknak, ne ítéljenek abból, amit ’szavai értelmezése révén tulajdonítanak a kijelentéseinek’, ezzel ne törődjenek, ’egyetlen dologgal törődjenek – és ezt mondtam akkor is – (...), hogy a tettek beszélnek’.”

Ezen már akkor elámultunk: ez a pasi valamit nagyon tud. Mert simán mellébeszélni egy közepes politikusnak is megy. (Egy „igen vagy nem” kérdésre arról értekezni, hogy mivel törődjön a riporter.) De egyúttal így átírni azt a régebbi, diplomatákkal folytatott beszélgetést … De hagyjuk, ez még nyáron volt. Most meg itt állunk, ’télvíz idején’, s komoly az esély arra, hogy ’se hitel, se semmi’.

Ma délelőtt mi is azzal foglalkoztunk – sőt örültünk neki – hogy a kormány végre komolyan készül az IMF/EU-tárgyalásokra. A rögtönzött sajtótájékoztató anyagai között aztán fölbukkant ez a röpke párbeszéd:

Riporter: Felelősnek tartja-e magát a forintgyengülés miatt?
Orbán: Mármint a jegybankelnök úr? Erről nem nyilatkozott.
R.: Nem. Ön, miniszterelnök úr!
O.: Semmilyen személyes felelőssége a jegybankelnöknek nem került szóba a tárgyaláson.
R.: Ön, személy szerint!
O.: Az sem

Ekkor megálltunk, mint amikor Kassák Lajos versében „fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár”. Ez a pasi olyan hülye, hogy nem veszi észre: őróla kérdeznek, s nem a jegybank elnökéről??

Az ember mindenkit kezeljen értékén: Orbán Viktor természetesen nem hülye, sőt. Inkább állapítsuk meg, hogy élt alkotmányos jogával, ami Simicska Lajos szerint mindenkit megillet. („Mindenkinek alkotmányos joga, hogy hülye legyen.”)

Ha jogászkodni támadna ilyenkor kedvünk, akkor mondhatnánk, hogy egy politikusnál nem így van. Hiszen a magánélethez való joga is szűkebb egy politikusnak – igaz, ezt még egy olyan Alkotmánybíróság állapította meg, amelyik már nem létezik.

Mert ha például a tömegben rálépek egy nő lábára, mint egy tapír, és továbbmegyek, mintha mi sem történt volna – Hé, maga, legalább bocsánatot kérne! – akkor nagy tahó vagyok, de végtére is alkotmányjogilag megtehetem. Itt viszont a magyar köztársaság haza miniszterelnökét kérdezték meg egy hatáskörébe tartozó aktuális ügyben.

Orbán nem válaszolt, hanem pillanatnyi gondolkodás után rögtönzött egy kis kabarétréfát. (Nézzük az arcát, a kérdés közben, hogy töpreng! És azután jön a humoros válasz.)
Az újságíró tisztázná a félreértést. (Jóhiszeműen belement a kabaréjelenetbe. Úgy gondolta komoly emberrel áll szemben, aki az ország miniszterelnöke.)

Ez az a pont, ahol Orbán túllép a Simicska-féle alkotmányos jogon is. Megismétli a tréfás válaszát. Tehát nem hülye. Inkább – ahogy annyiszor hallottunk a Fidesztől – pofátlan.

És ez az a pont, ahol elbuktunk, akárcsak a jóravaló újságíró. Amíg azon lamentál az ember, hogy ez a pasi hülye, avagy pofátlan – elhangzik egy látszólag fölösleges fél mondat: „nem került szóba a tárgyaláson”. Ez már nem a kabarétréfa része, hanem épül egy szövegkörnyezet. (Mintha arról folyna a beszélgatés, hogy előtte a tárgyaláson szóba került-e a felelősség.)

Az újságíró újból próbálkozik, naivan: „Ön, személy szerint”. S ezen a ponton kisiklik a kezéből a helyzet – mint egy iszamos angolna. Mert a válasz már arról a másik szövegkörnyezetről szól. (Arról, hogy a tárgyaláson szóba került-e a felelősség.)
És ekkor nézzük meg a művész arcán az örömteli mosolyt: most is kicsúsztam a kezetek közül! Mint egy angolna. – Körülnéz, és learatja a sikert.

A szabadulóművésznek gratulálunk. Nekünk percek alatt sikerült csak fölgombolyítani, amit ő néhány röpke pillanat alatt kitalált, és előadott.

Aki pedig ott a helyszínen derült ezen, az szégyellje magát, és adja le gyorsan az újságíró-igazolványát. Vagy azért, mert hülye figyelmetlen volt, és nem vette észre: egy kollégáját megvezették. Vagy örült annak, hogy a nagyfőnök milyen jól kivágta magát, de akkor ő egy sima bértollnok.


Végül, mit tegyünk mi, a nagyközönség, akik ezt a négyéves előadást nézzük? Nulladik lépésként nem kellene elfoganunk, hogy „hülyének lenni” alkotmányos jog egy felelős kormányzó politikus számára. Mert biztosak lehetünk benne, hogy minket néz hülyének.