Vasárnap van, itt az idő egy elmélkedősebb írásra:
A magyar jobboldal antiliberalizmusának egyik legmarkánsabb jele a mérsékelt és a szélsőjobboldalt egyaránt jellemző piacellenesség, valamint a külföldi befektetők és a nemzetközi intézmények befolyásának visszaszorítására irányuló igény. A jobboldal maga kíván dönteni róla, hogy ki rúg és ki nem rúg labdába a magyar gazdaságban: gazdaságpolitikáját az erőforrások eloszlását szabályozó döntések nagyfokú centralizációja jellemzi. Ez nem feltétlenül jár együtt az erőforrások nagyarányú állami újraelosztásával: az állam nemcsak azokat preferálhatja, akiknek sokat ad, hanem azokat is, akiktől keveset vesz el. A közterhekről és a megfizetésük alóli mentességekről szóló döntések ugyanakkor épp olyan önkényesek és nehezen kiszámíthatók, mint az állami megrendelések és vagyonjuttatások odaítélésének technikái.
A gazdasági szabadságharc legyőzi az IMF-et és az EU-t.
(Delacroix nyomán a Progresszív blog képe)
A gazdasági szövetségeseknek tett nem transzparens és nem piackonform gesztusok, valamint a klientúrák építésére és finanszírozására irányuló gyakorlatok sokszor párosulnak harcos külfölditőke-ellenességgel, gyakran jelentős hatékonyság- és jóléti veszteséget okozva. Ezzel nemcsak az a baj, hogy gazdaságilag nagyon költséges, morálisan pedig nagyon elfogadhatatlan, hanem az is, hogy mélységes provincializmusából fakadóan összeegyeztethetetlen a konzervatív hagyománnyal. A piacgazdaságért korántsem kritikátlanul lelkesedő Roger Scrutont idézve "minden, a piaci viszonyok eltörlésére irányuló kísérlet a társadalmi tudásnak azt a magját veszélyezteti, amelyből a hagyományok származnak". A piac gyakran jelent ugyan veszélyt a konzervativizmus számára oly fontos társadalmi intézményekre, mint amilyen az erkölcs vagy a vallás, ám az ellensúlyok nélküli állami önkény - mint azt a huszadik század borzalmai bőségesen megmutatták - még a piacnál is pusztítóbb hatású.
A piac lebecsülése az intézmények lebecsüléséből fakad. A magyar jobboldal számára az intézmények - az erkölcsöt és a vallást is beleértve - nem önmagukért tisztelendők, hanem a hatalmi célok elérésének eszközeként. Ez teszi olyan nyomorúságosan provinciálissá ezt a jobboldalt, aminek következtében mindig saját maga számolja fel a társadalmi hitelét. Nyolc ellenzékben eltöltött év után, páratlan választási győzelmét követően a magyar jobboldal most ismét a legjobb úton halad efelé. Mert ugyan ki hisz annak, aki harcos antikapitalista szólamok közepette súlyos adót vet ki a bankokra és biztosítótársaságokra, de (kis híján) mentesíti alóla a haverjait? Aki nyolcmilliós fizetést ad a maga jegybankelnökének, de az ellenfele által javasolttól visszakéri a pénz háromnegyedét? Aki a nemzeti egységről szóló politikai nyilatkozatot lógat a közhivatalok falára, de az ellenfeleit semmibe véve naponta változtatja meg az alaptörvényt? Aki a pártját fogó konzervatív államfőt egy politikai integritás nélküli párttisztségviselőre cseréli?
A demokratikus intézmények azonban, amelyek a kormányzó jobboldal számára nem önmagukért védelmezendő társadalmi konvenciók, hanem puszta hatalmi eszközök, a kormányzottak számára fontosabbak, mint a hatalom gyakorlói hiszik. Az elmúlt húsz év nem a spekulánsok uralmáról szólt, hanem - egyebek mellett - éppen ezeknek az intézményeknek a mégoly féloldalas, de mégiscsak rendkívül széles körű használatáról.
Miért akarnánk róluk lemondani?
Ádám Zoltán cikkének szerkesztett változata
Utolsó kommentek