A Hét augusztus 5-i műsorában Orbán Viktor is föllépett. Az ellenzékre utalva megpendítette: "nyilván megvan az oka annak, hogy miért éppen orosz gépek felújítását ajánlják a kormány figyelmébe és követelik egyesek". (HVG 2001. augusztus 18.) Bizony meg. Ezeket a gépeket az Antall-kormány vette meg 1993-ban az orosz államadósságból, ennyivel is kevesebb eltüntetnivaló maradt az MSZP-közeli cégekre. Orbán hatalomra jutása után kijelentette, hogy legalább öt évig nem vesznek új gépeket, a MiG-eket fogják fölújítani. Erre két ajánlat érkezett, az olcsóbbik magyar-orosszal nem foglalkoztak, de még a drágábbik német-orosz ajánlat szerint is megúsztuk volna a NATO-kompatibilitást biztosító felújítást 20 milliárdból, miközben az új géppark tízszer-hússzor ennyibe került volna (illetve kerül). A honvédelmi miniszter 2000 júliusában alá is írta a szándéknyilatkozatot a német és az orosz céggel, az amerikai nagykövet, Peter Tufo pedig egy ingerült tévényilatkozatban azonnal lebarmolta a magyar kormányt, amiért idejétmúlt technikára költi a pénzét. Az engedelmes kormány rögvest meg is kezdte a tárgyalásokat az amerikai F-16-osok beszerzéséről. (Mint emlékezetes, korábban három tucat fideszes "szenátor" lobbizott azért, hogy Bush elnök remélt győzelme esetén az F-16-ost gyártó óriáscég képviselője legyen az új budapesti nagykövetet.) A honvédelmi miniszter februárban bejelentette, hogy 2004-től amerikai gépekkel váltják le a MiG-eket. (A 25 éves élettartamú röpülőket tehát 11 éves korukban nyugdíjazzák.) Ettől kezdve lett Juhász Ferenctől Medgyessy Péterig oroszbérenc mindenki, aki azt mondta, amit Orbán Viktor Tufo nagykövet fölhorkanása előtt.

 

A Magyar Nemzet föltárta a "korrupciót sejtető" szocialista érdekeltséget: a felújító német cég magyarországi képviselője a Horn-kormány volt ipari minisztere, s van még egy média-tanácsadó hölgy is, aki a német cégnek is meg az MSZP-nek is dolgozik. A gyanú árnyéka azonban pillanatok alatt átvetődött a kisgazdákra. A stop.hu közölte: a Nemzetbiztonsági Hivatalnak információi vannak arról, hogy a HM kisgazda államtitkára jelentős összeget kapott a német cégtől. Simicskó István államtitkár ezt olyan formában "cáfolta", hogy az NBH-nak nincsenek olyan információi, melyek "teljes mértékben" alátámasztanák ezt a gyanút. Homoki János államtitkár, az utolsó jelentősebb pozícióban lévő kisgazda, aki még nem kötelezte el magát Torgyán ellen, üstöllést meglátta a vád mögött Torgyán intrikáját. Ettől a meglátástól a gyanú árnyéka nyomban továbbsiklott: "Homoki János nem kapott kenőpénzt. A Magyar Nemzet ellenben úgy tudja, hogy a tárca egy másik illetékese összesen 45 millió forintot fogadott el... három olyan személytől, akik szorosan kötődnek az FKGP vezetéséhez". (Bizottság tárgyalja a MiG-ügyet, Magyar Nemzet, 2001. augusztus 14.) Demszky Gábor tudni vélte, hogy Tufo már rég átadta Orbánnak a korrupciót bizonyító dokumentumokat, csak neki akkor még nem állt érdekében leleplezni a kisgazdákat. Tufo ezt tagadta, nem adott át semmit, csupán arról beszélgetett a magyar vezetőkkel, hogy mit csiripelnek a verebek.

A verebek már rég befogták a csőrüket, a vizsgálatok elakadtak, a 2001-ben kihajított százmilliárdok pedig majd most röpülnek ki az ország ablakán. Ami pedig berepül, attól még az amerikaiak sem boldogok.

A Fidesz-frakció vezetői szerint az Országgyűlés határozatképességének biztosítása a kormánytöbbség felelőssége. Most. De nem volt ez mindig így. Az ellenzéki képviselők kezdeményezésére 2001. augusztus 13-ra összehívták a parlament rendkívüli ülését, mert azt muszáj. De ott lenni nem muszáj. Rogán Antal kijelentette: a határozatképesség biztosítása az ellenzéki kezdeményezők felelőssége. A kormánytöbbség MIÉP-estül távol maradt, mert távol áll tőlük a kampányízű sárdobálás, amire az Orbán-közeli bányák állami megrendeléseivel, illetve a miniszterelnöknek a Szabadi-ügyben viselt felelősségével foglalkozó vizsgálóbizottságok szolgáltak, ha szolgálhattak volna.

A határozatképesség Dávid Ibolyának sem hiányzott, mert neki is gondjai voltak a sárral. Ezeket fejtette ki Fröccsen a sár című dolgozatában (Népszabadság és Magyar Hírlap, 2001. augusztus 11.), melyet a sajtóetikai szabályoktól ellendülve két lapra is rásózott. Azt már tudtuk, hogy nem ért a focihoz, csak azt nem tudtuk, mit értsünk ezen. S mivel nem tudtuk, úgy vélhettük, a miniszter asszony nem kíván véleményt nyilvánítani arról az antiszemita őrjöngésről, ami a Fradi eladása kapcsán hatalmába kerítette focihoz értő honfitársaink egy részét a MIÉP elnökségéig bezárólag. A miniszter asszony most nyilvánított. Azzal kezdte, hogy "nevezzük nevükön a dolgokat, s szorítkozzunk a tényekre", s azzal végezte, hogy nem nevezett néven semmit és senkit, s az elvekre szorítkozott. Kiderült, hogy Dávid "egy futballcsapat eladására vonatkozó kérdésre" válaszolta, hogy nem ért a focihoz; az is kiderült, hogy az eladással kapcsolatban fölmerült kérdéseknek semmi közük a focihoz, meg az is, hogy ennek ellenére miért hivatkozott mégis a járatlanságára: "naiv voltam, tekergő indulatokkal. Különös társadalmi szituációkkal nem számoltam."

...

 

"Kondor Katalin saját hatáskörében az ügyvezető elnök (Juhász Judit) kérése ellenére meghosszabbította Lakatos (Pál) szerződését. A lemondását Juhász Judit többek között azzal indokolta, hogy Kondor nem méltányolja az ő jogait és fütyül az utasításaira." Ezt egy évvel ezelőtt írtuk (A múlt köde - 2000. szeptember). Azóta Kondor egyre csak hosszabbított, de midőn elnökké választották, nyomban fölismerte, hogy Lakatos Vasárnapi Újságja a MIÉP rádiója, és nem hosszabbított többé.

Azt is fölismerte, miként kellene ezentúl médiaelnököket választani: úgy, ahogy a kormány akar:

"- Elég mókás, hogy feltehetőleg ennyire hozzá nem értő emberek döntenek rádió- vagy akár tévéelnökökről.

- Ez a mi életünkben nem mókás, bár természetesen azt is mondhatjuk, hogy egy röhej. Miképpen juthatott valakinek eszébe a médiatörvény megalkotói közül, hogy civilek lehetnek a pályán? (...)

- Ez a faramuci helyzet abból fakad, hogy pártok próbáltak pártsemleges médiatörvényt alkotni. Ez nyilvánvalóan nem sikerülhetett.

- Akkor nem kellett volna megpróbálni.

- Szerintem ki kell nevezni az elnököt minden olyan költségvetési intézmény élére, ami szinte közvetlenül az adófizetők pénzéből él. Ezt a mindenkori politikának kell megtennie, mert ne tegyünk úgy, mintha életünk nem lenne átpolitizálva. (...)

- Nyilvánvaló, hogy a politika ellenében - miután ott van a pénzeszsák - nem fognak soha senkit kinevezni." (Nem vagyok pályázó típus, Bóta Gábor interjúja Kondor Katalinnal, Magyar Hírlap, 2001. augusztus 11.)

 

N. Kósa Judit - a Boldog Élet Könyvtárának nyolc évtizeddel ezelőtt kiadott 14. füzetére hivatkozva - már januárban figyelmeztette a kedves olvasót, hogy "a kézcsók igen egészségtelen szokás". (Lelőhely - Borravaló, pamutvirág, kolbász, Népszabadság, 2001. január 19.) Gitta néni azonban nem olvassa a Népszabadságot. Ami rendjén való. De hogy a Boldog Élet Könyvtárát se?! Így bizony nehéz haladni a korral. Gitta néni haladás helyett kezet csókolt Orbán Viktornak a kormány mezőkövesdi vándorgyűlése után. A 168 órában elmondta, miért csókolt: Szegény megboldogult ura amikor egy német csatornán hallotta Orbán Viktort németül beszélni (amihez kivételes hallás kell, mert Orbán nem tud németül), elhatározta, hogy eljuttatja neki Mindszenty német nyelvű emlékiratait. Ezt a küldetést teljesítette Gitta néni, amikor kézcsók kíséretében átadta a miniszterelnöknek a könyvet: "Egy ilyen ember megérdemli, hogy kezet csókoljanak neki. Rám nézett Orbán Viktor, és annyit mondott: »Köszönöm«. Akkor engem a protokollfőnök azonnal elvitt onnan.

- Nem furcsa kezet csókolni egy ilyen fiatal embernek? - Kiscsillagom, én abban a világban nőttem föl, amikor bennünket az iskolában megtanítottak: ha tisztelünk valakit, kézcsókkal üdvözöljük. Katolikus iskolába jártam, apácák neveltek. Mi a gyóntató papjainknak is kezet csókoltunk. (...) - De a miniszterelnök nem papi személy. - Bennünket arra tanítottak, hogy a kegyelmes és a méltóságos rang olyan pozíció, amelynek a tisztelet megadása kötelező. S akkoriban a miniszterelnök kegyelmesi rangban volt." (Gitta néni küldetése, Sághy Erna interjúja, 168 Óra, 2001. augusztus 23.)

 

Kafka István szállodás bejárta az ország falait és tévécsatornáit. A képét és szállodáját mutató plakát és a reklámfilm szövege szerint ő is azok közé tartozik, akik a Széchenyi-terv következtében merhetnek nagyok lenni és megvalósíthatják álmaikat. Kafka álma egy termálmedence, melyben vendégei egész évben fürödhetnek. Amikor kiderült, hogy a szállodás a medencéjéhez egy fillér támogatást sem kapott a Széchenyi-tervből, mert nem is kért, és fogalma sem volt róla, hogy reklámfilmben szerepel, az Országimázs Központ a következő magyarázattal szolgált: A Széchenyi-terv "újszerűsége többek között abban mutatkozik meg, hogy a terv végrehajtásához partnerül hívja az állam polgárait. Programtól várt gazdasági fellendülés azonban nemcsak az abban közvetlenül részt vevőket, hanem mindannyiunkat érint. A Széchenyi-terv tehát Magyarország minden polgára számára fontos. A riportfilmek elkészítésekor, a szereplők kiválasztásánál tehát nem volt meghatározó, hogy a filmek szereplői közvetlenül vagy közvetetten találkoznak a Széchenyi-terv nyújtotta lehetőségekkel." (Hermann Irén: Képmutatás, Magyar Narancs, 2001, augusztus 23.)

 

Augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján a korona esztergomi hajókiránduláson vett részt. Erre a napra a kormány fizetett szabadnapot rendelt el az állami intézményekben, és megkérte a magánmunkaadókat, ők is engedjék el azokat, akik a koronához kéredzkednek. Nem engedték. A miniszterelnök bejelentette: a következő ciklusban kötelező szabadnap lesz a Nagyboldogasszonyéból.

 

Bevezették a diákhitelt. A bevezetés előtt egy héttel még úgy volt, hogy állami támogatás nélkül adják, 15 százalék körüli kamatra, de a kormányfő váratlanul magához rendelte az oktatásügyi minisztert, és közölte vele: kormánydöntést hozott arról, hogy a diákhitelt a Postabanknak (az állami posta állami bankjának) adják monopóliumba, közpénzből támogatják és 9,5 százalékban maximálják a kamatát.

 

Korábban ez az ötlet megtört a versenyjog, az alkotmány és a korábbi miniszter, Pokorni Zoltán ellenállásán. Azóta a miniszter súlya is lecsökkent meg az alkotmányé is, viszont fölerősödött az ellenzéki demagógia. A szocialisták addig darálták, hogy "piaci alapon nem lehet szociális jellegű segítséget nyújtani", míg Orbán belátta, ha már a szegényeknek nem, legalább azoknak jár a "szociális jellegű segítség", akik az otthonról hozott és az állami iskolarendszerben fölerősített előnyeik folytán döntően állami pénzből hatalmas egzisztenciális előnyt jelentő és a munkanélküliség veszélyét töredékére csökkentő diplomához jutnak.

"A legsötétebb náci és sztálinista korszakokat idéző egyházellenes kirohanást" - észlelt Csordás Eörs, az esztergom-budapesti főegyházmegye irodaigazgatója (Cz. G.: Sztálini módszer a püspökök ellen?, Népszabadság, augusztus 7.). A kirohanást az Orbán-kormány pártfogolta tévében észlelték, és a kormány pártját fogó sajtóban üdvözölték (Bencsik András: Módszerekről és Sztálinról, Demokrata, 2001/33.; Ugró Miklós: Világosság a homályban, Magyar Nemzet, 2001. augusztus 7.) A Hét augusztus 5-én is úgy rohant ki, ahogy szokott, csak más ellen szokott. Most az egyházi vezetők átvilágítatlanságára mutattak rá, Paskai László érintettségére célozgattak s fájlalták, hogy "ma még titok, hogy hány pap, lelkész és rabbi volt besúgó vagy III/III-as ügynök. Hányan járultak hozzá hittestvéreik megalázásához, bebörtönzéséhez, netán meggyilkolásához." A titkot fájlalók és a kérdést fájlalók megoszlása sajátos. Az előbbiek között ott van az SZDSZ és a MIÉP, a "nemzeti radikális" és az üldözött protestánsok, a liberális katolikusok Endreffy Zoltántól Várszegi Asztrikig, az üldözött katolikusok Lénárd Ödöntől Bulányi Györgyig, az MSZP politikusainak egy része és ott volt még néhány évvel korábban a Fidesz is. Az utóbbiak között ott vannak a katolikus főpapok Paskaitól Gyulai Endréig, a protestáns "mérsékeltek", a Fideszbe beszívott kereszténydemokraták és a magát kereszténydemokratákkal megszívó Fidesz; az MSZP politikusainak másik része. Az állagőrző opportunistáknak, a kollaboráns hagyomány őrzőinek megfelel a pohárban maradt zavaros folyadék. A liberálisok, a "nemzeti" és egyéb radikálisok s az ellenzéki hagyomány őrei valami tisztát öntenének bele. Tiszta vizet, vagy tiszta mérget.

A Hét a következő hétre az egyházi vezetők érintettségével foglalkozó riportsorozat folytatását ígérte, de nem volt folytatás; Siklósi Beatrix pedig hamarosan lecsúszott a főműsoridőből az Éjjeli menedékbe.

 

2001-ben az Országimázs Központ vezetője szerint az augusztus 20-i központi állami rendezvényekre 686 millió forintot költöttek (áfa nélkül). Ebből 583-at Budapesten. (Cseri Péter: Mennyibe kerül augusztus 20., Népszabadság 2001. augusztus 1.) Az 2005-ös [a képen] a háromnapos ünnepségsorozat 284 millió 75 ezer forintba (áfával). (Tóth Ákos: Esőfelhők az ünnep fölött, Népszabadság, 2005. augusztus 19.) [A 2009-es ünnepség is durván a harmadába, nettó 239 millióba került]. A Magyar Nemzet publicistája négy évvel ezelőtt az ünnepségek költségeit sokalló észrevételekre így válaszolt: "... az ember nemcsak kenyérrel él. Amint a tegnapi vezércikkünkben áll: »a hazaszeretet jó befektetés«. A materializmuson nevelkedett szocialisták azonban ehhez nem értenek." (Ludwig Emil: Spórolási tanácsok, Magyar Nemzet, 2001. augusztus 23.) A materialista hozzá nem értéstől töpörödött hát három év alatt negyedére a Szent István-nap ára. Ma már a magyar Nagyboldogasszony is kicsi és boldogtalan.

 

(Az írás teljes, szerkesztetlen formájában a Népszabadságban jelent meg).