Rendes visszhangja volt szerdán annak, ahogyan a Financial Times rangsorolta Európa pénzügyminisztereit. Konszolidált országokban ez az összehasonlítás valóban a pénzügyérekről szól. De egy olyan miniszternél, aki simán csak „jobb kéz”, az ő helyezése aligha azt mutatja, milyenek az ő szak-hivatalnoki képességei. Hasonlóan lehet ez a vetélytársaknál, akiket Matolcsynak sikerült megelőznie: a görög és olasz kollégánál. A nevüket a híradások sem említették, de ki ne hallott volna az elmúlt hetekben főnökükről, Papandreuról és Berlusconiról?

Amikor szegény sereghajtó pénzügy-minisztereket a Financial Times minősítette például aszerint, hogy „mennyire mérik fel helyesen a helyzetet”, akkor bizony inkább a kormányfőkről szólt a történet. Papandreuról, a közismert demagógról és Berlusconiról a zseniálisnak tartott pr-lovagról.

 

S ha már a miniszterelnököket kell inkább összemérni, akkor Orbánnál inkább Berlusconihoz hasonlítható. Hiszen Papandreu igazi populista, annyiban is, hogy tényleg a nép megvásárlására használta a politikát, míg Orbán inkább csak él a populista lózungokkal, de valójában a jómódúaknak kedvez (rendes osztálypolitikát folytat – ha még élne ez a találó kifejezés a nyelvünkben). Orbán maga is Berlusconihoz vonzódott, olyan mélységekig bezárólag, mint az örökbecsű pr-szöveg, „Hajrá Magyarország”; a Felcsút–Milán párhuzamot nem is említve. 
 

Berlusconi távozása amolyan görög sorstragédia lehetne, ahol négy felvonáson keresztül gyűlnek a bűnök, és végül jön a nagy bukás. A több mint gyanús korrupciós ügyek, amellyel a médiabirodalmát megszerezte. Az, ahogyan a tévéit, no meg a „közszolgálati” adókat használta másfél évtizedig politikai céljaira. A testre szabott törvények, amelyekkel folyton kibújt az bírósági eljárások alól. S végül, ami már a laza olaszoknak is sok volt, az unga-bunga partik az önkéntes hölgyekkel – talán épp ez teszi kis-szerűvé ennek az idős politikusnak a bukását.

De akárhogy is, a „Lovag” 17 éven át Itália meghatározó politikusa volt. Ez az, ami óvatosságra int. Mondhatjuk ugyan, hogy Matolcsy bukott pénzügy-miniszter, és ezzel valójában Orbán politikája bukott meg. De Berlusconi távozásából jobb, ha nem nem kövezkeztethetünk Orbán közeli távozására.

 

Ehhez a fideszes híveknek és politikusoknak föl kellene ébredniük, de ennek nincs jele. (Pokorni tisztes oktatás-politikai küzdelme vagy néhány értelmes konzervatív közgazdász morgolódása meg sem karcolja ennek a masszív tömbnek a felszínét).

Orbán távozásához vezethetne a demokratikus ellenzéki pártok megerősödése, de ehhez nemcsak ezeknek kellene megtáltosodniuk, hanem a magyar társadalomnak kellene túljutnia politika-undorán. Szóval ez is még arrébb van.

 

 

De volt itt egy érdekes írás a héten egyenesen Matolcsytól. A megszállottakra jellemző magabiztossággal dicsérte a politikáját („Magyarország példátlan sikerrel állította helyre az állam pénzügyi egyensúlyát”). Szijjártón kívül ilyen jól csak a speciális lelkületű emberek tudják figyelmen kívül hagyni a tényeket: 

Az államadósság 82%-ról 82%-ra változott (a GDP-hez mérve), miközben 9%-nyi nyugdíjvagyont einstandoltak.

 

Nem is ez volt az újdonság az érvelésben, hanem egy párhuzam: „Egyetlen időszakhoz hasonlítható ez a gyors siker, az 1945-1947 közötti gyors, háború utáni újjáépítéshez …” Akkor valóban gyorsan ment. Gerő Ernő, a „hídverő”; vagy a kommunista irányítású Gazdasági Főtanács nem lacafacázott a jogállami korlátokkal meg a piacgazdaság szabályaival.

Mondja is Matolcsy, hogy „akkor a fizikai világot, most pénzvilágot építettük újjá”. Hát igen. A hidak újjáépítéséhez vas és acél kell, a pénzügyi műveletekhez pedig bizalom kellene. De ne menjünk bele a részletekbe, Matolcsy ezt láthatóan nem érti. De nem érti Szijjártó2 Giró-Szász sem, amikor ma délelőtt simán összeesküvést látott az államadósság leminősítésében. Ők láthatóan Rákosi logikáját értik: Bajok vannak, vagy valamit elrontott a kormány? – az ellenség aknamunkája a felelős.

 

Úgy tűnik tehát, jobban áll a párhuzam a Rákosi-korszakkal, mint Berlusconival. Akkor menjünk egy kicsit tovább. Az 1945-tel kezdődő időszak negyedik évében, 1949-ben már teljes körben lezajlott az államosítás, persze kártalanítás nélkül. És lement ekkor a Rajk-per is, a párton belüli rivális kivégzésével.

 

Szóval, 2014-ben.