"A rendszerváltás megtörténtének kétségbevonása az alkotmány alól akarja kihúzni a talajt. Az "igazi rendszerváltás", "a rendszerváltás befejezése" és hasonló jelszavak csak a formálatlan érzelmeket mutatják fel, s a káoszba visznek." Sólyom László, 2007

Orbán korábban még tényként kezelte, hogy volt rendszerváltás. Nem jó, ha az új kormány önnön működését új eredetmítoszra, a történelem átírására alapozza, nyíltan tagadva a rendszerváltás tényét.

"Magyarországon békés, tárgyalásos átmenet kényszerítette ki a rendszerváltást, nem forradalom. (…) Aki tagadja a rendszerváltás tényét, nem tudja, mit beszél" - ki ne adna igazat Szerető Szabolcsnak, amikor tavalyi blogbejegyzésében ezt írja, és meg is indokolja: "A diktatúra államrezonját felváltotta a parlamentáris demokrácia jogállami intézményrendszere", megvolt az euroatlanti integráció, tervgazdálkodás helyett itt a piacgazdaság. Mindez akkor is igaz, ha a szerző utána azt boncolgatja, hogy anno enyhén szólva nem ilyen országot akartunk; ezzel is ugye ki vitatkozna, naná, problémánk számos, és ezek közül csak az egyiket hívják Pintér Sándornak.

Szerzőnk azonban, aki elkötelezett ember, most nehéz helyzetbe került, mert nem számolt azzal, hogy a nép, amely valamiért nem vette figyelembe a fenti írást, elővigyázatlanul sikeres forradalmat vitt végbe a szavazófülkében, rendszert döntött, megrohamozta a Gyorskocsi utcát, guillotine alá küldte az offshore oligarchákat, egyben megalapította a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, majd hazament vacsizni. Így szerzőnk, bár tudja, mit beszél, most már kénytelen tagadni a rendszerváltás tényét, úgyhogy ami tavaly még a reálisan létező rendszerváltás utáni ország számos gondja volt, az ma már az az előttié.

Húsz éve ugyanis mégsem rendszerváltás zajlott - hanem? Csak egy hatalmi harc kezdődött: "Áprilisban lezárult egy éppen húszéves hatalmi harc, s eldőlt, hogy a választóktól szerzett kétharmados parlamenti felhatalmazással Orbán Viktor formálhatja végleges rendszerré az átmenet utáni országot".

Ez volt tehát az akkori cél, ezt akartuk anno, két évtized után teljesedhetett csak ki az új, polgári-forradalmi rendszer: az új miniszterelnök azzal a kétharmaddal kormányozhat kontrollálatlanul, amely eszköz éppen a féktelen kormányzat egyik fékjének és ellensúlyának volt szánva 1989-ben. De az régen volt, tán igaz se volt. 

                                                                                 *

Esetünkben persze többről van szó, mint Fideszhez közeli újságírók kognitív disszonanciájáról, hiszen azt, mint láttuk, képesek relatíve rövid idő alatt feloldani. Nem lehet ugyanis egyszerre képviselni azt a nézetet, hogy ha némileg bénán is, de megvolt a rendszerváltás, és azt, amit a spiritus rector most mond, hogy nem, sehogy sem volt meg, csak most van meg, forradalmi út kellett hozzá - és ezt a jelek szerint mégsem metaforának szánja, mint azt Granasztói György feltételezi.

Lehet-e metaforára új rendszert alapozni? Mi van, ha nem egy valóban esedékes rendszerkorrektúra egyes elemeiről van szó, hanem jóval többről? Demokratikus pluralizmus helyett "centrális politikai erőtérről", ügyészségi vizsgálat mellett (vagy helyett) pártkomisszárról? Mi van, ha a szavazatok 53 százaléka mostantól "forradalmat" jelent? Én eddig úgy tudtam, egy forradalom lehet szép, de okos nem, túl sokan lőnek, hetekre elfogy a kenyér, a végén pedig mindenki nyomorog és zsidók lógnak a lámpavason. 

Forradalomról utoljára Császár Attila (Hír TV) beszélt ebben az országban, amikor 2006 őszén a plebsz felgyújtotta az MTV székházát. Viszont egyvalamit biztosan nem jelent a forradalom: azt, hogy nagyon sokan szavaznak egy pártra. Akik pedig most a Fideszre szavaztak, azok csak a Fideszre akartak szavazni. Nem akartak rendszert dönteni, nem alapoztak meg újat, nem gondolkodtak metaforákban.

A párt azonban a választás második fordulója után sem állt le a "forradalmi" új korszak meghirdetésével, egész kis politikai nyilatkozatot barkácsolt össze a "Nemzeti Együttműködésről", amelyik elsőre úgy hangzik, mint a Líbiai Arab Szocialista Népi Nagy Dzsamahirija alkotmányának preambuluma, és amelyben a lényeg természetesen a nagy N és a nagy E, mintegy intézményesítve azt, amiről tán még ők sem tudják, hogyan fog működni.

A nyilatkozat kulcsmondata: "A XXI. század első évtizedének végén, negyvenhat év megszállás, diktatúra és az átmenet két zavaros évtizede után Magyarország visszaszerezte az önrendelkezés jogát és képességét." Igen, ezt írják, csak most szerezte vissza. 1989 meg se történt, az csak két zavaros átmeneti évtized kezdőlökése volt, nem is csoda, hiszen 56 küzdelme "a rendszerváltás politikai paktumaival folytatódott".

Tényleg? Ennyi lett volna a rendszerváltás, pár politikai "paktum" (ez eleve úgy hangzik, mint a Hitler-Sztálin, vagy a rózsadombi), majd a jól ismert két zavaros évtized? Ami persze, sok egyéb mellett, zavaros is volt - de azért csak létrejött itten egy többpárti demokrácia, tűrhetően liberális alkotmánnyal, kormánytól független intézményekkel, EU- és NATO-tagsággal, kábeltévével, szupermarketekkel, az európai átlagnál szabadabb sajtóval, helyenként kínos, de létező civil szférával. Vagy az egészet csak képzeltük? 

                                                                                 *
"Nem is értem azokat, akik a rendszerváltást tőlünk féltik."
(Lázár János a Népszabadságban)

"1988-89-ben a valódi önrendelkezés lehetőségét nem lehetett biztosítani, mert tárgyalóasztal mellett dőlt el, mi történik. 1990-ben az MDF-nek a választók nem adtak igazi felhatalmazást. Paktumra kényszerült" - értelmezi át a múltat Lázár János, e pár mondatban ugyanis semmi nem stimmel.

Persze, hogy tárgyalóasztal mellett dőlt el minden, és annak, hogy egy pofon sem csattant el, kivétel nélkül mindenki örült. Épp a békés, tárgyalásos út tette lehetővé a valódi önrendelkezést, épp a Fidesz által is támogatott négyigenes népszavazás akadályozta meg Pozsgay prezidenciális hatalomátmentését, és épp az 1990. áprilisi MDF-SZDSZ "paktum", a kétharmados törvények racionális csökkentése tette lehetővé a felelős kormányzást, az erős kormányfő - közepesen gyenge államfő konstrukciót.

Mi a célja ennek a nyilatkozatnak, azon túl, hogy azóta bekerült a konkrétumokat elegánsan kerülő kormányprogramba is? Azzal, hogy ez a különös iromány megkérdőjelezi az elmúlt húsz év demokráciájának számos eredményét és szereplőjét, valahogy együtt lehet élni. Még azzal is, hogy ez a történelemkép eddig a "valódi" rendszerváltást sürgető turbómagyaroknak volt a sajátja. 

Azzal azonban nehéz, hogy az új kormány önnön működését új eredetmítoszra, a történelem átírására alapozza, nyíltan tagadva a rendszerváltás tényét. Ezen belül is a rendszerváltás egyik legfontosabb momentumát, egy borostás fiatalember katartikus erejű beszédét 1989. június 16-án, a Hősök terén. 

                                                                                 *

"A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és visszakényszerítettek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni. Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk - mai fiataloktól - jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik" - jelentette ki a fiatalember. Máig nehéz ezzel vitatkozni.

De mi is a helyzet ezzel a koporsóval, ha ezek szerint ott, Nagy Imre újratemetésén mégsem sikerült a katartikus áttörés, nem jött létre a "valódi önrendelkezés", az egész közjogi basz felesleges, az első szabad választás csak "paktum" volt, rendszert pedig csak most váltottunk? Már akkor kezdődött az elkúrás, a komcsik tényleg el tudták venni tőlünk ezt a húsz évet?

A ma vállunkra nehezedő csődtömeg inkább az elmúlt nyolc elkúrt évnek az egyenes következménye - de annak is, hogy a Fidesz ezalatt semmilyen, értsd: semmilyen felelős kiutat nem mutatott, csak szörfölt a szociálpopulista hullámon.

Érdemes emlékeztetni arra, hogy a Fidesz elnöke többször, többféleképpen értékelte 1989-et, de magát a rendszerváltást sohasem tagadta. 1999-ben, kormányfőként ugyan nem kis vihart kavart Bécsben azzal, hogy egy konferencián közölte: a kommunista rendszer nem 1989-ben, hanem csak 1990-ben, a választásokkal lett leváltva - de legalább a leváltás tényéből indult ki.

2002-ben, a Terror Háza megnyitóján is büszkén beszél arról, hogy a rendszerváltáskor nem folyt vér, "egyetlen élet elvesztése, egyetlen erőszakos cselekedet nélkül" sikerült visszaszerezni "a nemzet függetlenségét, a polgárok szabadságát" - merthogy ugye mégis visszaszereztük anno. Egy 2005-ös bécsi előadásában is úgy mesélt a kerekasztal-tárgyalásokról: "volt egy közös érdekünk: az, hogy ne omoljon vér, és ne törjön ki a forradalmi erőszak az országban".

2006-ban Orbánnak olyannyira fontos volt a rendszerváltás, hogy - a liberális rendszerváltók szerint - "olyan látszatot igyekezett kelteni, mintha a rendszerváltás eszméit ma a Fidesz - és csak a Fidesz - képviselné". Tavaly március 15-i beszédében a szoci időszakot ugyan kivette volna a demokráciából ("Eljött az ideje, hogy kimondjuk: az elmúlt hét esztendő nem része a rendszerváltásnak"), de még ott sem azt mondta, hogy az egész húsz évről van szó.

Orbán még tavaly szeptemberben is tévhitnek nevezte, hogy Magyarországon a rendszerváltás csak az elitek kiegyezése lett volna. Igaz, előtte, júniusban azt is elmondta, hogy az egész rendszerváltást kisiklatták, ezért "ki kell egyenesíteni ezt az ösvényt", mert ezen nem érkezünk meg a szabad Magyarország világába.

Ugyancsak tavaly júniusban írt a balliberális brit The Guardiannek arról, hogy a rendszerváltás alapvetően rendben volt, kiépült a piacgazdaság, a jogállam és a demokratikus intézmények, megtörténtek az intézményi reformok, csak a gazdasági felzárkózás nem volt sikeres, ami persze igaz. Ám a rendszerváltás tényén jottányit sem változtat. Talán tavaly decemberben, Temesváron beszélt először arról: "ami húsz éve történt, a diktatúra lebontása és a szabadság kivívása valójában egy átmeneti korszak kezdetét jelentette." Helyben is vagyunk. 

                                                                                  *

Orbán Viktor 1989-ben teljes joggal beszélt egy egész generáció képviseletében a hat koporsónál. Aztán eltelik húsz év, és a Fidesz átírja a múltat, incl. a saját múltját, talán hogy a  jövőt jobban kontrollálhassa, vagy legalább saját értelmezési keretbe foglalhassa. 

Ám a múlt átírása, kombinálva a forradalmi-korporatív retorikával, a lopakodó államisággal, meg azzal, hogy máig fogalmunk sincs arról, hogyan vágnak majd bele a gazdaságélénkítésbe, értsd milyen perspektívákat bírnak kínálni a mai húszéveseknek - mindez azt jelenti: abban a koporsóban ott fekhet akár a következő húsz évünk is.

Seres László