1990-ben, 15 éves korában lépett be a Fideszbe. Kétszer volt Deutsch-Für Tamás, egyszer Rockenbauer Zoltán kampányfőnöke, 2002-ben a Fidesz erzsébetvárosi polgármesterjelöltje, néhány hónapig még kerületi önkormányzati képviselője. 2007-ben zárták ki őt, miután belső fórumok után nyilvánosan is kritizálta a Pártot.  A következő,  kizárásához hozzájáruló interjút a Hírszerző még 2006-ban készítette a Gyurcsányt sem kedvelő Honttal. A meglátások azonban most is döbbenetesen aktuálisak, (legérdekesebbek kiemelve).

 

Hont András: Az országnak nem jó, ha a választáson vesztes párt vezetése, tagsága és szimpatizánsainak kemény magja szektába zárja magát, veresége mögött fondorlatos összeesküvést sejdít, és azt előre gyártott válaszokkal indokolja. A sok pénz, no meg a média legyőzték az igazságot.

Ez igaz, ráadásul a Fidesz oldalán ez komoly hitelességi problémát vet föl. Alappal érezhettük, hogy a párthoz kötődő személyeknek nem a média ember- és társadalomformáló hatásával, hanem egy részének politikai elkötelezettségével van baja. 

A jobboldalhoz sorolt irányzatok eredendő gyanakvással figyelik a modern tömegkommunikáció és szórakoztatóipar működését. Én is úgy hiszem – nem véletlenül sorolom magam oda, ahova sorolom –, hogy a politikának választ kell adni a kereskedelmi televíziózás és az egész bulvárvilág által támasztott kihívásokra.

 

Szemben a bevett – vagy csak többségi – elgondolásokkal, nincs értéksemleges állam, az államnak feladata könyvtárakat, múzeumokat, színházakat fenntartani, kulturális termékeket finanszírozni, nyilván valamiféle értékítélet, preferencia alapján. Az elmúlt években viszont kiderült, hogy amit a magyar jobboldal a showbusiness-szel szembeállított, az pont annyira sekélyes és ízléstelen, ráadásul avítt és gúnyolnivaló is. És igen, eközben a párt vezetői gond nélkül használták a bulvármédia teljes eszköztárát. [és most is használják] Senki sem hangoztathatja, hogy a konzumterror legyőzte az igazi magyar ízlést, vagy az erkölcsöt.

 Mégis úgy tűnik, hogy 2002-höz hasonlóan ezzel próbálkoznak. Lát-e különbséget a 2002-es és a mostani helyzet között?

Rengeteget. Az egy teljesen más szituáció volt. Akkor először fordult elő, hogy százezrek vonultak utcára egy politikus támogatására. Akkor sokan érezhették személyes kudarcnak, hogy a pártállami berkekben edződött, a magyar nyelvvel reménytelen küzdelmet folytató bankár legyőzte a snájdig, kamaszos mosolyú miniszterelnököt. Akkor új érzelmek törtek föl, és erre alapozva Orbán Viktor nyugodtan követelhette, hogy a saját szájíze szerint alakítsa át táborának szerkezetét. Most viszont az érzelmek fölmelegítésével lehet csak kísérletezni, olyan is az egész: fölmelegített maradékélmény. Pedig a négy évvel ezelőtti hangulat is bonyolultabb volt annál, minthogy csupán egyetlen személy iránti rajongással magyarázzuk. A gond az, hogy a valódi önvizsgálatot a szétesett Fidesz-struktúra és a – szerintem szándékolt – kormányzati bénázás nem teszi lehetővé.

Azt, hogy sem a horizontális, sem a vertikális oda-vissza kapcsolatok nem működnek, kizárólag fentről lefelé érkező utasításokkal találkozhatunk. Az új Fidesz a személyközpontú politikának sajátos mellékterméke, és alighanem igazi arca. Nemcsak a belső fórumokon, de a szimpatizáns sajtóban is folyamatosan megjelent a kívánalom: a híveknek nincs más szerepük, mint dolgozni, dolgozni, dolgozni. De ki az a mamlasz, aki egy pártba dolgozni megy?

 

Azért csatlakozunk egy szervezethez, mert lelkesedni szeretnénk, részt venni a közéletben, alakítani azt. Természetesen az országgyűlési vagy önkormányzati mandátummal járó kötelezettségnek a politikusnak eleget kell tennie – ezzel választóinak, és nem a pártjának tartozik. A Fidesz viszont olyan, mint egy koreai tulajdonban lévő vállalat, a beosztottnak kötelességei vannak a Cég iránt, miközben senki nem tudja, pontosan mit gyártanak, de legalább csapnivaló a hangulat.

Nem céloztam semmiféle konkrét kijelentésre, csak arra utaltam, hogy pártjaink működése – nem kivétel ez alól az MSZP sem – felülírja alkotmányos szabályainkat. Vélhetően érdekes arcot vágtak volna a Nemzeti Kerekasztal alkotmányozói annak az elvnek a hallatán, hogy a megyei és országos listákról azért kell mandátumot szerezni n számú komisszárnak, mert ők főállásban pártot szerveznek. A Magyar Országgyűlésben esküt tett képviselőkről van szó ugyebár. De legalább ennyire aggályos, hogy az önkormányzati mandátumok az országgyűlési kampányban elvégzett munka jutalmául szolgálnak. Hol van itt a helyi közösségek – törvényben is rögzített – önigazgatási joga? Az önszerveződés, a lokális érdekek megjelenése? Sajnálatos, hogy szakkollégiumi autonómiaküzdelmekben formálódott társaság volt az, amelyik ezt a gyakorlatot először alapszabályában is rögzítette.

Az egyik jön, a másik megy. Más különbség már nincsen. Mindenki megérdemli a sorsát. Legkésőbb a 2005-ös kongresszuson kiderült, ez lesz a módi. A többség az elmúlt éveket anélkül asszisztálta végig, hogy legalább egy halvány félmondatot megeresztett volna arról, hogy nem lesz ez így jó, mert mindaddig rendben lévőnek találta a rendszert, amíg hozzá nem ért el.

Először is kell az áldozat. Ismétlem, nem a bűnbakok sorsa az érdekes, mert megérdemlik, amit kapnak, hanem az az arcátlanság, amivel a tisztogatásokat keresztül lehet vinni. Vegyük példának a sokat emlegetett budapesti Fideszt. Nincs olyan vezetője, akit ne Orbán Viktor nevezett volna ki. A kampányt közvetlenül a neki alárendelt emberek igazgatták, a listák úgy álltak össze, ahogy ő akarta.

Ennek ellenére az ismételt és megrendítő erejű budapesti vereség után megint jön a gyenge szervezeti erő, az elfáradt és kontraszelektált politikus-garnitúra emlegetése, ami annak ellenére, hogy igaz, mégiscsak a magyar politikában is kirívó arcátlanság. Mert mindenki tudja, hogy Budapest Orbán Viktor miatt nem szavaz a Fideszre. Oszt jó napot. Indulhatna itt Fidesz színekben Gyurcsány Ferenc, Kuncze Gábor, a vízilabda válogatott vagy a Miss Hungary teljese mezőnye, kikapna. A város lelkét sérti az Orbán által megjelenített attitűd.

 

Másrészt a vezéri elv nem engedi, hogy a rendszerben maradjanak olyanok, akik az elnököt még Viktorként ismerik. Vagy elhullanak, vagy rászoktatják magukat az elnökurazásra. Van ilyen ismerősöm.

Végül a politikai vérengzés harmadik oka preventív jellegű. Meg kell akadályozni, hogy a választási évet követő nyugodtabb időszakban olyan emberek legyenek pozícióban, akik rendelkezek némi rutinnal és kapcsolattal, mert a végén még beszélgetni kezdenek egymással. Erről a szándékról tanúskodik a máig ismeretlen „Egei Antal egyetemi hallgató” Pokorni Zoltánt gyakorlatilag lezsidóbérencező támadása a Magyar Nemzet hasábjain. És láss csodát, a „zsidó holokauszt” szókapcsolat az újságot nem repítette ki az elfogadható sajtótermékek köréből, Pokorni Zoltánt pedig nem késztette megszólalásra.

Pokorni hallgatását illetően őt kell megkérdezni. Hadd jósoljak, nem fog válaszolni. Ami a kérdés általános részét illeti: tudom, nehéz ebben az országban megértést kérni politikusokkal szemben, de az igazságnak tartozom annyival, hogy elmondjam, nincsenek olyan könnyű helyzetben. Ha valaki tíz évet lehúz egy magáncégnél, a képviselőséghez hasonló komplex tevékenységet igénylő munkakörben, akkor ez az időszak önéletrajzában nagyon jól fog mutatni, a politikai múlt viszont évekig effektív akadálya az elhelyezkedésének.

Azt sem árt figyelembe venni, hogy a politikai piac szinte teljesen zárt. Az egyetlen bekerülő szervezet a MIÉP volt, amely egy létező pártról való leválással jött létre, másnak meg esélye sem volt a színtér közelébe kerülni. A Magyar Bálint által feltőkésített, politikai karrierjét egyből miniszterként kezdő Kóka János hiába kritizálja az elfáradt rendszerváltó elitet, ő is az általuk kialakított szerkezetbe ült bele, és nem valami vadonatúj megteremtésével próbálkozott.

Végül, aki rászánja magát egy váltásra, esetleg kilép pártjából, annak mindig fel kell tennie magának a kérdést: ugyan miért nem szóltam korábban? Magam még mindig Fidesz-tag vagyok, de hosszú ideje foglalkoztat a kérdés, hogy 2003 előtt miért hallgattam a nyilvánosság előtt arról, ami a Fideszben és az ún. jobboldali értelmiségi közegben történik.

Az alapításkor a Fidesz-tagság alsó korhatára 14 év volt, én pedig 15 évesen, 1990-ben lelkes rendszerváltó gimnazistaként csatlakoztam. Nekem érthető okokból nem a rendszerváltó Fidesz időszaka volt az alapvető élmény, hanem az 1993-94 utáni szervezet, amely azzal volt kénytelen szembesülni, hogy a magyar médiaértelmiség a lehető legrosszabb formáját hozva fél év alatt gyakorlatilag kicsinálta a székházüggyel, amelyben máig nem lelhető fel semmilyen, akár bűncselekményre, akár csak a jó erkölcsbe ütköző magatartásra utaló nyom sem.

Aki ezt akkor fideszesként megélte, nem felejti el. Miközben az SZDSZ-ben – ha nem is a későbbi fideszes módszerekkel, de a demokráciával mégiscsak összeegyeztethetetlen módon – már 1992-ben is a helyi csoportok akarata ellenére váltottak le jelölteket, és vonultatták föl a kiszorítósdi teljes arzenálját a média teljes közönye mellett. Eközben Orbán Viktor – akkor még érdemtelenül – már teljes diktátori díszben jelent meg a magyar sajtóban.

 

Annak bizonyult és ez utólag végiggondolva logikus. Amikor a szakértelem és Horn Gyula kormánya ment, a reformértelmiség jelentős része némi morgás mellett továbbra is a jobboldal öklözésével volt elfoglalva. A Fidesz győzelmét követően Orbán némi joggal, de nem túl okosan juthatott arra a következtetésre, hogy „ha megnyertem nélkületek a választást, várhatjátok, hogy meghallgassalak titeket”. Pedig nem azért kellett volna meghallgatnia a nyilvánosság Fidesszel nem rokonszenvező szereplőit, mert oka lett volna szeretni őket. Hanem azért, mert ő volt a miniszterelnök. Ahogy a háromhetenkénti ülésezést sem azért nem lett volna szabad megszavazni, mert valamilyen parlamentáris jog sérült volna általa. Hanem azért, mert az ellenzék nem akarta.

Valószínűleg nem. Mint minden folyamatnak, megvannak ennek is a maga állomásai, de többnyire csak akkor vesszük őket észre, mikor már átrobogtunk rajtuk. Én is először csak valaminek a hiányát érzékeltem. Amikor először keltem ki a radikális jobboldaliak ellen 2003-ban a Heti Válasz hasábjain, akkor elsősorban nem azt tettem szóvá, hogy miért hangoztathatják nézeteiket, hanem hogy rajtuk kívül senki nem mond semmit, így a jobboldal radikális, tradicionalista, álkeresztény katyvasszá vált. A cikk címe is ez volt: Katyvasz. Ezt követően Orbánt leszámítva végighakniztam a Fidesz vezetőit önmeghatározást, ideológiai tisztázást sürgetve.

Az, hogy a kérdésfeltevésnek nem jött el az ideje.

Én is ezt kérdeztem. Persze teljesen hülyén és naivan. Egyértelmű, hogy ennek már nem jöhet el az ideje, és a saját szempontjukból nekik volt igazuk. Amennyiben valódi diskurzus kezdődött volna arról, hogy a hagyományos értékek képviselete mit jelent a XXI. században, úgy a heterogén, sérelmek és félelmek által egybeterelt tábor azonnal mállani kezd. Továbbá fény derül néhány meglehetősen szomorú dologra is. Például arra, hogy a Fidesz alapítói elvesztették kíváncsiságukat az őket körülvevő valóság iránt, és nem fordítanak gondot saját önmeghatározásuk végiggondolására sem. Annak a jobboldali gerontokráciának pedig, amelybe a párt az ezredfordulóra beágyazódott, nincs sok köze a mai világhoz.

Szegény Solymosi Frigyes szokta a Fidesz szemére hányni, hogy „nem konzultált eleget a konzervatív értelmiséggel”, de ugyan miről is konzultáltak volna? Mikor Orbán Viktor mégiscsak megfutotta az elvárt tiszteletkört, és programalkotásra kérte föl a „polgári oldal” ősz professzorait, a végeredmény gyászosra sikeredett. A Szent István-terv címen összelapátolt papírhalmaz egykor szebb napokat látott szellemi körök önkezűleg kiállított halotti anyakönyvi kivonata. A Fidesz még kellően okos volt, hogy előre tudja ezt, de ahhoz már túlságosan cinikus, hogy másfajta gondolkodás ösztönzője legyen.

Mert a mai napig tart a maszatolás. Nem várom el a Fidesztől, hogy ugyanolyan legyen, mint 1998-ban. Csak ezt be kell ismerni. Ha az a fajta hozzáállás, amit én képviselek, már elfogadhatatlan a Fidesznek, akkor ezt lesznek szívesek kimondani. Nem én léptem be Bencsik András pártjába, hanem ő az enyémbe, és ha nem tetszik a velem való közösködés, nem teszem meg azt a szívességet, hogy önként távozom, de azt már két éve bejelentettem, hogy a választáson nem indulok.

Ez egyáltalán nem biztos. Már 2002 óta is sokat változott az ország, amit a Fidesz természetesen – amint az egy jó szektához illik – nem vett észre. Nagyrészt behegedtek az akkori, a mindennapokba behatoló és újdonságot jelentő politikai viták okozta sebek, és 2006-ban már népszerűtlen lett, aki újból föltépte volna őket. A sokat emlegetett mozgósítás ebből a szempontból kifejezetten kontraproduktív volt, még a Fidesz-szavazók egy része körében is ellenérzést váltott ki. Egyszerűen nem volt polgárháborús hangulat. Ráadásul a közvélemény-kutatások számára kedvező alakulása ellenére az a folyamat, amely a tavaszi választás óta végbemegy, a Fideszre nézve is veszélyes, mert felerősít egy 2002 óta létező tendenciát.

A modernitással szemben megfogalmazni magunkat mindig nagyon veszélyes, könnyen átcsúszhat az ember a tradicionalista, többször nevetségessé vált nézetrendszerek híveinek táborába. A Fidesz félt egy olyan, óvatosan globalizációkritikus, de azért a szabad versenyt, az újfajta nemzetközi kapcsolatokat adottságként elfogadó alternatíva képviseletétől, amely feloldotta volna számára ezt a dilemmát.

Ehelyett úgy gondolták, hogy ha már 2002-ben a panellakók kitették őket a kormányból, a Blikken, a Napi Ászon és hasonló lapokon keresztül rést ütnek a szocialisták és a lakótelepek népe szövetségén, és ez az idén bőven elég lesz. A Fidesz által magára kényszerített premodern szerep, megspékelve egy kis népbarát gügyögéssel pedig hihetetlenül kedvez az ellenfeleknek. Éppen ezért Gyurcsány Ferenc – ez a megszorítások körüli bénázásban világosan látszik – mindent elkövet annak érdekében, hogy maradjon a törzsi ellentét, és ebben Orbán Viktor maradjon az ő ellenfele.

Orbán ebben a harcban csak a modernitás ellenfele lehet. Ami, mint láttuk, vesztes pozíció. Gyurcsánynak tehát esze ágában sincs lemondani Orbánról, nem akarja ronggyá verni a közelgő helyhatósági választáson. Azonban ez veszélyes játék. A választók 1990 óta mindig megbüntették azt, aki megpróbált belebuherálni a választási rendszerbe, mint az MSZP-SZDSZ kormány ’94 őszén az önkormányzati választójogi szabályok rapid megváltoztatásával, vagy manipulálni akarta a szavazói szándékot, mint Horn Gyula ’98 tavaszán a minél kisebb részvételre való törekedéssel.

Ennek ellenére a dolgok jelenlegi állása szerint marad az egyre nevetségesebb törzsi szembenállás, nekünk jó ideig tűrni kell Szekeres Imrét és Lamperth Mónikát a kormányban.

 

http://www.hirszerzo.hu/cikk.hirszerzo.15258.html