A Magyar Hírlapban a magyar irodalom "lelki fitymaszűkületeseiről" írtak. Esterházy Péter megvizsgálta a kérdést. Persze ő nem ezért, hanem azért, mert most más jobboldali lapokban nemcsak politikai újságírók, hanem neves irodalmárok is a következőt állították: "a magyar irodalom két részre szakadt, az egyik ... nemzetben és közösségben gondolkodik" és egy olyanra amelyik nem.
Szó esik a "modern" irodalmárokról, a kiamagyrozásról, és sok másról. A kedvencem az, amikor leírja, hogy a Magyar Nemzet finoman umbuldát sejtetve "Liberális Íróklub Lipcsében" címet ad egy cikknek. Holott
1. azért azok voltak ott akik, mert őket hívták meg a németek
2. a kiváló, tudottan jobboldali Rubin Szilárdról meg egyébként sem ír a Magyar Nemzet, csak a "szemét" Élet és Irodalom.
Szóval az ÉS-ben megjelent írás nem a Fidesszel, hanem a jobboldal egy részén és a Fidesz-közeli lapokban megjelenő (ön)sorsrontó hozzáállással foglalkozik. A stílusa eszméletlen jó, nemhiába Esterházy. (Azoknak, akiknek nincs idejük a hosszasabb egészet elolvasni, kivastagítottam a legjobb részeket akit ez a galádság zavar, itt a kiemeletlen.)
MAGYAR AVAGY RUBIN SZILÁRD KÜLFÖLDI SIKERE
Medve az imádott Petőfijébe is belekötött ezzel. „Sehonnai bitang ember" - azt mondod -„Kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete" - hülye vagy, Sándor? Mindenkinek drágább a rongy élete, mint a haza becsülete. Másodszor pedig én sehonnai bitang ember vagyok. Ki nem az? (Ottlik Géza: Buda)
Azt olvasom a Magyar Nemzetben, illetve a Heti Válaszban (egy nemrég lezajlott írószövetségi konferencia kapcsán), hogy a magyar irodalom két részre szakadt, az egyik vallja, vállalja, hogy az irodalom hozzásegít a hívebb társadalmi, nemzeti önismerethez, nemzetben és közösségben gondolkodik, és elsősorban hazai terepen, a másik a magát exportképesnek és önmagát kizárólagosan modernnek nevező, a helyi sajátosságokat figyelmen kívül hagyó rész, amely Európa és a világkultúra új központjaiba törekszik, karrierépítés, külföldi megjelenés, nem érinteni a mi valóságos problémáinkat, ezzel szemben személyes mohóság kielégítése.
Akiktől idézek, Pécsi Györgyi, Osztovits Ágnes, neves irodalmárok, nem politikai újságírók, akiknek csupán ürügy az irodalom.
Elsőre a külvárosi futballisták stíljében mormorogtam, kábé ebben a hangfekvésben (a most már szokásosnak mondható, köszönöm, Fehér Béla-i szelídítéssel): Hogy mi a bánattal fölékszerezett véreres sasomról beszélünk? Ám azonnal beláttam, hogy ez nem viszi előre a nemzetet, és hangot váltottam.
Már csak azért is, mert ez az egyik mostani (társadalmi) problémánk, ez a futballistás hangvétel. Mindenki kiabál, és ebben a zajban legföljebb a saját hangunkat halljuk, vagy azt se, csak az értelmetlen csörömpölést, amelyből a saját igazunkat olvassuk ki, kiabálnak az újságcikkek, de kiabál az újságkihordó is (ha van még), a közbeszédből, de a mindennapiból is egyre inkább hiányzik a halk, figyelmes tűnődés, a hangerő következtében mindenki magabiztos, mindenki ért mindenhez, a morális válságtól a monetárisig, és mindenki mindenkit küld az anyjába, legfőképp Gy. menjen az anyjába, aztán O. menjen az anyjába, a cigányok (nemá, hogy romák, babszeg) menjenek az anyjukba, a Magyar Gárda menjen az anyjába, és természetesen én is menjek a jó édes kurva anyámba.
(Még nekem a legkönnyebb, mert drága anyánk szokva van ehhez még abból az időből, amikor az öcsém futballozott. Emlékszem, mennyire meglepődtünk, amikor először emlékeztetetett valaki anyánk mondén életmódjára, vagyis mikor az öcsénk talpa alatt taccsra surrant a labda, a mellettünk szotyolázó fáradt, magyar férfi [ne feledjük, még javában itt voltak az oroszok, úgy is, mint szovjetek!] nagyon higgadtan, szakmai igazának biztos tudatában, mégis mintha szomorúan, azt mondta, a kurva anyádat, és hozzátette az öcsénk nevét, ami egy ideig, nemde, azonos a miénkkel. Na, na, jegyeztük meg fenyegetőleg, de nagyon opponálni nem lehetett, ami igaz, az igaz: de facto kisurrant. De ezt csak mellesleg, mutatandó az individualitás zsákutcáját, megyek vissza népbe-nemzetbe:)
Csak az irodalomról akarnék beszélni, de ez a kettéosztás nyilvánvalóan a mindent beborító (párt)politikából jön át. Ott is abszurdum. A nemzeti oldal megnevezés főként félrevezető (és ezt most tekintsük fontosabbnak, mint azt, hogy abszurdum, sértő és fölháborító) - hisz természetesen (!) nemcsak a konzervatív a nemzeti oldal, hanem a szocialista, liberális stb. is az, a nemzetnek sok arca van. Ez az öndefiníció, nemzeti oldal, sok, akár akaratlan rossz forrása; mert talán szükségszerű, hogy egy magát idesoroló egy idő után azt gondolja, hogy a másik tényleg nem tartozik vagy nem tartozik igazán a nemzethez, nem igazán magyar, nem jó magyar, valami selejtes, magyarságszempontból másodlagos frissességű. Innen csak egy lépés ezt a konfliktust a jó és a gonosz küzdelmeként látni (kell még azért hozzá egy harcos vagy-vagy kultúrafelfogás is), mi vagyunk a jók, a jó magyarok, amazok a gonoszak. És a gonosz ellen harcolni kell és így tovább. Vagyis nem csupán sok rossz forrása, hanem konzerválja is ezeket a rosszakat.
Kivételesen nem kajánul, hanem valódi megfontolásra ajánlva emlékeztetném (például) a Fidesz vezetőit, hogy bő tizenöt évvel ezelőtt még ők is magyarellenesek és idegenszívűek voltak, Orbán, Kövér, Deutsch, Pokorni, ezt nem kéne elfelejteniük, az akkori érzést, megint csak kevésbé a (jogos) megvetésüket a rikoltozó magyarcsőszök iránt, hanem a meghökkenést, hogy ez egyáltalán megtörténhet, azt a keserű és tehetetlen érzést nem volna szabad elfelejteniük, amely legközelebb mégis a vereség érzetéhez áll, a sértést, amely egyszerűen fáj, és a beindulni szándékozó sértődést, ami akkor is megalázó, ha ellenállunk, sőt, akkor csak igazán, mert ha győz a sértődés, már nem látszik, hallatszik semmi (kizárólag a sértődöttség piti világa). - Jól emlékszem a vitámra, inkább veszekedésre 91-ből egy akkori MDF-essel, aki le-ez-meg-azozta Orbán Viktort, meg persze hogy nem is rendes magyar. Akkori (és mostani) fölfogásomból következően hősiesen védtem Orbánt - nem azééé mondom (tréfa!) -, te már rég nem leszel sehol, amikor ő miniszterelnök lesz, állítottam vizionáriusan az akkori reményeimnek megfelelően, amiben nem lett egészen igazam, ama MDF-es most bősz, legyek igazságos, félig bősz orbánista. És egyáltalán.
Úgy tűnik, fokozódik a nemzetközi helyzet, mert egyre durvább, kíméletlenebb és kietlenebb a hang (régebben még azt is hozzátettem volna: elfogadhatatlanabb - de ki az, akinek ez elfogadhatatlan?). Még tavaly olvastam ezt a Magyar Hírlapban: „...mind arról szól, hol a helyem a teremtett világban. Hogy nem véletlenül vagyok itt, és nem ott. Nem ott, ahol eszelős gyűlölettel gyártják a gyilkos mondatokat a magukat nagyviláginak és szellemesnek gondoló ócska kis szócsiszárok, a félresikerült prózaírónak is gyenge megyesigusztik, a lazabaza vágvölgyibék, a dögunalmasan választékos nádaspéterek és a többi lelki fitymaszűkületes."
Hát, hát. Nem elemezném a mondatot, bár a lelki fitymaszűkülés szépsége úgy emberileg, mint művészileg nagy kísértés (fogalmazásilag meg a félresikerültnek gyenge, ami a rendszertelen nemi élet hiánya-szerkezetre hajaz, hajh, nehéz ez a nyelv, ha magyar vagyunk is), próbálok leíró módban maradni (noha itt tényleg a külvárosi hangütés volna a helyénvaló, illetve az ignorálás), amúgy is másra hoztam példaként. Mindazonáltal érdekes, hogy láthatóan nem észleli a saját mondatának (eszelős) gyűlölködését, sőt kicsit később nyugodt szívvel leírja: „A keresztények nem szolgálnak semmiféle e világi hatalomnak, nem pártoskodnak, nem gyűlölködnek, nem maszatolják szét a lényeget. Mi a lényeg? Krisztus élt, és meghalt értünk. A megváltás megtörtént: Krisztus él." Hagyjuk, noha az önismeret már tárgya lehetne ezen írásnak, egy másik kifejezésre hívnám föl a figyelmet: „hol a helyem a teremtett világban".
Mindannyian evvel küszködünk, van-e hely, van-e hol meg hogy teremtett-e a világ. És ezekre a kérdésekre egyre nehezebb közösségi válaszokat adni, világválaszt, országválaszt, nemzetválaszt, nagyon személyesek a válaszok („van, de mi köze az én Istenemnek a te Istenedhez"). Nem ismerjük ki magunkat a világban, túl sok az ismeretlen, az idegen, már nem mondjuk, senkise, nagy hangon, hogy az idegen szép (noha az), kevés az otthonosság, ezeknek a nemeknek a mértéke nőtt, és ez ijesztő. A válaszok iránti sóvárgás is nőtt. A türelmetlenség is. Ha nagyon nem igazodunk el a világban, abba beleszédülünk, tántorogni kezdünk stb. Egy lehetséges és eléggé kézenfekvő eljárás, hogy az elmaradt megértést erőszakosan pótoljuk, egyszerűsítünk, kreálunk egy mi-t, ahol jól és biztonságban érezzük magunkat. És fölényben.
Tanulságos ebből a szempontból Bayer Zsolt egy 2006-os írása a „magunkfajtáról". Ha eltekintünk a cikk születésének konkrét körülményeitől, a szándékaitól vagy a pártgondolkodás kisszerűségeitől (itt az elnyomás ideje: „negyven plusz tizenhat mínusz nyolc év"), kis túlzással szívszorító a szöveg. A magunkfajta mi vagyunk, „a megalázottak és megnyomorítottak, a kitelepítettek, az elhurcoltak, a felakasztottak, az ellenforradalmárnak gyalázottak; a Recsken, Hortobágyon görnyedők; a vagyonuktól megfosztottak, a kiraboltak, a csőcselék irigységének, gúnyának odadobottak; az egymás ellen uszítottak, a mindig becsapottak; a kisemmizettek, a kiröhögöttek; az osztályidegenek, a kulákok, a kispolgári csökevények, a megfigyeltek, a lebukottak, az embermentők, a hagyománytisztelők, a cenzúrázottak, a betiltottak, a megvertek, a refesek, a B-listások, a szegények, a csak azért se lumpenprolik, az elárvult parasztok, a tisztességes melósok, a sokdiplomás, francia kisasszonyoknál végzett vécésnénik, az éjjeliőr-bódéba parancsolt mérnökök; a pusztulásra ítélt középosztály".
Ezen szavakból szőhető történet valóságos, valóságos megaláztatásokkal. De nem azt a halmazt adja, azt a mi-t, amit a cikkíró szeretne. Ez a fájdalom- és megaláztatás kisajátítási-reflex nem magyar sajátosság, inkább kelet-európai (változó erővel, a csehekre kevésbé, a szerbekre inkább jellemző).
Mi vagyunk a kurucok, minket bántanak, de most már elég, ezt majd nem hagyjuk.
És kik a nem magunkfajták? Kufárok, szótolvajok, gazemberek, a gyávák, az ütlegelők, a sunyik, a szemkilövők, az áruló labancok.
Ez az önkép erőt ad, és erre az erőre szükség is van. Csak épp, hogy a legszelídebben fogalmazzak, a kép hamis. Akikre a fentiek állnak, azok nem Bayer és övéi, van, aki közülük odatartozik, s van, aki nem, s van, aki odatartozik és semmi köze sincs hozzájuk. Bonyolultabbak a történeteink, a családunk története is bonyolultabb, arról nem is szólva, hogy nagyon más magyar családok is vannak.
Ezt tulajdonképpen tudnia kell B.-nek is, hisz éppen ő maga meséli el, hogy annak idején mostani fölfogása szerint milyen nemtelenül támadt neki Csoórinak, vagyis ő maga is növelte akkor a megalázottságot és megnyomorítást. (Szerencséje volt, mert később rájött, hogy aljas módon viselkedett, mindenben Csoórinak van igaza, bocsánatot kért és kapott, a helyzet meg lett oldva.) De hát a kelet-európai történetek sokszor ilyenek, rablóból pandúr, aztán vissza, üldözőből üldözött, nem beszélve a kompromisszumok és megalkuvások (mi főként ezt ismerjük) kevéssé drámai, de nagyon tágas, poshadt világáról.
Hát kinek nincsen nagybácsija, jó, legyen távoli (de az másnak közeli), sőt, legyen csak a nagynénénk férje, nem is vérrokon (de az másnak vér), aki belépett a pártba, tudom, kizárólag azért, mert csak így lehetett főmérnök, mert azok a szemetek másképp nem engedték, csak hát ezt a párttagságot aztán ki lehetett a mindközönséges szakmai rivalizálásban is használni, főleg, hogy az ellenfelünk tényleg komcsi volt, az nem biztos, hogy tehetségesebb, mindenesetre följelentettük a pártközpontban - elég. Vagy mégsem: ugyanez a nagybácsi aztán nem alkalmazta azt a mérnököt, akit 61-ben engedtek ki a börtönből, okkal volt óvatos, nem tartozott közéjük, csak köztük volt. Akit nem vett föl, az 56-os forradalmár volt. Előtte nagyimrés. Mert annak előtte lehullott a szeméről a hályog. Mielőtt az lehullott volna, lelkes támogatója volt a Rákosi-rendszernek, ne legyen rögtön ávós, de mondjuk írjon cikkeket, melyeknek randa következményei vannak. (A nyolcvanas években írt ellenzéki, szamizdatcikkeinek nem voltak következményei, csupán önmagára nézve.) A főmérnök apja, nagynagybácsink, így került börtönbe, örök életére nyomorékként került ki.
A cikkíró a cikkíróság előtt együtt az egész családdal egy koncentrációs táborban töltötte az időt, előtte a nagynagybácsink felesége bújtatta, de hát a végtelenségig nem lehetett, és a nagynéni húga is odaköltözött, akinek a férje a Don-kanyarnál maradt, a cikkíró egyedül jött haza, a családtagokról soha nem mondta, hogy meghaltak, mindig csak azt, hogy, apám, Endre, 37 év, anyám, Magdolna, 29 év, bátyám, Ernő, 17 év.
Amikor azt mondom, bonyolult, nem azt mondom, hogy nincs igen és nincs nem, nem azt mondom, hogy nincs áldozat és nincs tettes, hanem azt mondom, hogy a megértés vágya (csöndje és rémülete) nélkül nem látni semmit. (Zárójelben: mostanság többször írták magabiztos indulattal valamely gazemberről, gyilkosról, hogy az egy véglény, nem is ember. De, ember. Olyan, mint mi. Ez a probléma. Ha volna Mária országában kis keresztény kultúra, akkor nem üvöltöznénk, hogy az ilyenek állatok, hanem eszünkbe jutna Krisztus és az egyik lator példája, vagyis hogy nem lehetsz annyira elvetemült, hogy az kizárná az üdvösséget. - Vannak persze föltételek, de azokat nem a farizeusok szabják, nem is a katonák, nem is a latrok, hanem az, aki a két lator közt van.)
Kanyarodjunk vissza az irodalomhoz, és nézzük konkrétan a javasolt fölosztást. Valami azt súgja, hogy engem inkább a második csoportba osztanának, tehát hogy a helyi sajátosságokat figyelmen kívül hagyva, az egyéni boldogulást szem előtt tartva igyekezni a nyugati kultúrközpontokba. (Azért nehéz ezt afféle sima, tehát előítélet nélküli elgondolásnak látni, és nem afféle rosszindulatú izének, de próbálkozom.) Mármost tessék nekem egyetlen egy olyan valamirevaló könyvet mutatni, amelyre állna ez a jellemzés.
Nézzük mondjuk az ez idő szerint a nyugati centrumokba legélénkebben iszkolót, Dragomán könyvét, A fehér királyt. Hol nem veszi ez a magyar sajátosságokat figyelembe? Hiszen épp azért is van sikere. De hogy mást ne említsek, a Sorstalanságra, amely legmagasabbra iszkolt minden magyar könyv közül, a magyar dilemmák, hogy ne mondjam, sorskérdések megkerülése volna igaz? És valóban, Kertészre tényleg jellemző az élet napos oldalának keresése (öncenzúra), a siker hajhászása, amint azt önleleplező módon egyik könyvének címe közvetlenül is mutatja (A siker című regényre gondolok, Magvető Kiadó). Nemrég láttam Tarr Béla Sátántangóját, ezért kedvem volt újraolvasni a regényt, ezekben a végtelen mélysáros délmagyar úttalan utakban tényleg semmi itteni nincsen, ezt az Eco vagy az Auster Nevjorkból ugyanígy leblattolta volna; már önmagában egy Krasznahorkai-mondat hazafias vallomás. (És egyébként ha nem, akkor mi van?!)
Nádas karriermohósága régóta látván látszik: miután jól tudja, hogy a legfontosabb az állandó jelenlét, látszani, látszani, látszani, okosan, nem vagy húsz évig vacakol egy 1500 oldalas monstrumon, amelynek lefordítása újabb hosszú évek (de tényleg: majdnem egy negyedévszázad így együtt!), és csak nagy, gazdag kiadók vállalkozhatnának rá, hanem mint tudjuk, mondén életet élve (Gombosszeg erre ideális) kis könnyű regényekkel bombázta a nyugatot, miközben pille természetének megfelelően mindig is a hatalom kétes fényei felé riszált.
Az pedig közismert, hogy a Harmonia cælestis elve úgy lett írva, hogy minél könnyebben lehessen lefordítani, kicsupáltattak a könyvből a történelmi utalások, nincsenek benne, már-már provinciálisan, kizárólag magyar fülnek érthető utalások, általában hagyomány, tradíció, nyelv nuku, jól követhető sztori, érthetőség mindenek előtt, semmi barokkos burjánzás, még azt is le szoktam tagadni a jelentősebb világlapokban, hogy egyáltalán hallottam volna Pázmány kardinál nevét. Laudetur.
Ja meg hogy ezek, „mi", száműzni akarják a történetmesélést, a metafizika-keresést. Száműzni? Nem éppen ellenkezőleg, rémülten keresni, és hol megtalálni, hol nem (önéletrajzi megjegyzés)? Nem volna történet Kertésznél, Bodornál, Závadánál, Darvasinál? Vagy Csaplárnál?, pedig ő a Szépírók elnöke. Vagy az újabb Garaczikban? Csoórinál több metafizika volna, mint Láng Zsoltnál? Borbélyról, Scheinről nem is beszélve. Mintha a történetmondás problematikussága valami összeesküvés volna. Mintha a mozarti harmóniákat kérnénk számon Ligetiéktől, illetve Szokolai Sándortól (elnézést, hogy belerángatom ebbe) csak azért nem, mert azt vallta, hogy neki fontos a magyarság (amiképp Ligetiéknek is). De vegyünk mondjuk egy plotban valóban szegény könyvet, a Kukorellyét (TündérVölgy). Az meg éppenhogy a sokat emlegetett középosztályról híradás - ha így akarjuk olvasni. Ez nem írástudói felelősség, a munka?
Apropó munka: Tandori. Ahogy ő az egész magyar irodalmat bekebelezi, beszéli, az, a maga módján, éppen egy közösségről való gondolkodás és munkálkodás. Egy élet. És ugyanez a teljesség, csak egész másképp: Kovács András Ferenc. Lehet, hogy ez a magamód a probléma? Pedig az irodalomban a mód csak ez a maga lehet.
De fordítva is: hogyan lehet így beszélni mondjuk Szőcs Géza művészetének posztmodern gyökereiről vagy a Temesiéről (Por)? Marsall nyelvközpontú, nagy művészete mért közösségibb, mint... bárkié a másik halmazból, Kányádi hirtelen, dalszerű iránytalan szépségei hogyan írhatók le ebben a kettősségben? Illyés szerelmes versei (szerk.: Csoóri)? Evvel a felosztással (túl azon, hogy sértő, fölháborító, méltatlan és egy ökörség) mindenki rosszul jár. Kivéve a párthasznosítási szempont képviselőit meg a (z egyébként nehezen vagy vitatkozva kijelölhető) középszert.
Most nem a nívóról, a teljesítményről beszélünk, hanem a magyarságteljesítményről. Mért volna magyarabb, közösségibb, nemzetibb, hogy egy általam becsült szerzőt említsek, Szilágyi István művészete, mint mondjuk, hát legyen, az enyém? Vagy Jókai Annáé mitől keresztényebb? Csak nem azért, mert jobban bízik a Fideszben? Én meg húsz évvel ezelőtt bíztam bennük jobban. És egyébként mi számít: hogy a szerző mit „vall és vállal", vagy hogy a művei mit vallanak és vállalnak? Nem mondom, hogy magától értődő a válasz, én azért kicsit kekken megjegyezném, hogy míg naphosszat ültem és dolgoztam a szobámban, sok vallást és vállalást hallhattam; ha nincs mögötte teljesítmény, ez nekem csak rizsa. Ezt csak mellesleg, hisz hogy mi a teljesítmény, az újabb (értelmes) beszélgetést igényel, vitát, egyetértést és egyet nem értést.
Újra megjelenik, ezért újraolvastam az 1994-es Egy kékharisnya följegyzéseiből‑t. Minden mai probléma már ott van, de mennyivel nagyobb öntudattal írt, ha nem is közvetlen, de elvi reménykedéssel szerző akkor, hogy majd „helyre rázódnak" a dolgok. Hogy van hely. Mennyivel defenzívebb a mostani helyzet, bizony, mások az erőviszonyok. Nem gondoltam volna, hogy a sokat idézettem Plinius-mondat a magyar valóságról szól: 91-ben azt hittem ezekről az ügyekről, hogy kitérés, de ez nem kitérés, ez maga a mű. Mennyire más most az ingerküszöb! Csak egy példát említek, mert eléggé hihetetlen és a szemünk se rebben már: valaki azt fejtegette az egyik jobbos tévében, hogy volt itt egy elképzelés néhány száz éve, hogy állítólag az ember egyenlő, miközben látván látjuk, hogy nem az, és az bizony nem vezet jóra, ha valami nem igazat igaznak mondunk, hanem beláthatatlan feszültségekhez vezet, akkor is, ha ez finnyás értelmiségieknek nem tetszik. Én nem szeretem a harmincas évekkel való túl gyors összehasonlítgatásokat, de ezt a szöveget stilizálás nélkül megvette volna egy akkori náci lap. És az emberi méltóság?, motyogtam, szabadság, egyenlőség, testvériség? Az már passzé, szólt le a képernyőről az új hang.
A probléma az, hogy nem hiszem el, hogy higgadt jobboldali irodalmár, amilyenek például az elején említtettek, ne látná e felosztások használhatatlanságát, nevetségességét, veszélyeit. Hogy ez magától értődő. De láthatóan nem az. Nekem kétszerkettőnégy. De ha a négyhez hosszú viták után jutunk csak el, akkor azt nem nevezhetjük közmegegyezésnek. Ha egyáltalán eljutunk. Játékelméleti blöffel: mintha különböző játékokat játszanánk, és azoknak különböző a racionalitása. Az én racionalitásommal fölfoghatatlan, mért ad az amúgy higgadt, érvelős stb. Stumpf István írást a Magyar Fórumba, melynek szellemiségét jellemezze egyik legutolsó címlapja: Dávid-csillagban Surányi-portré. Nem valami elvont píszít kéne követnie, vagy szoclib nyomásnak engednie, én azt nem értem, hogy mért nem nyomja őt a saját, konzervatív, polgári értékrendje? Vajon mit mond vagy mondott erre Stumpf? Tényleg érdekelne. És hogyan illeszthető az Írószövetség értékrendjébe a most visszavett Csurka? Vagy hogy a Magyar Nemzet ünnepi köszöntőjéből az olvasónak nem derül ki, hogy volna itt bármi is, aminek ki kéne derülnie, még egy köszöntő szövegből is, amelyből azért kiderül, hogy a színházakban az ünnepelt helyett „micsoda liberális mocskoknak jut zsíros gázsi".
De itt már nincs valóságos kérdés. De valóságos a probléma. Hol vannak azok a konzervatívok, akiket az efféle zavar? Nem látom jelüket. És akkor ez így is marad, és egyre ígyebb lesz. Lesz vagy van már? lista is, hogy kik azok, akik magyarul írnak, de nem magyar írók? (Azt csak a múltkori Horváth Iván-cikkből tudtam meg, hogy ez a gondolat eredendően Németh Lászlóé. Akit egyik [kultúrpolitikai] oldal mazsoláz, az egész NL nem kell, igazuk van, sokkal összetettebb, hogy bunkóként lehessen használni, a másik meg ignorál, többnyire mindenki a Kisebbségben-nél leragadván, egyfelől ál-Ady-pótlékként, másfelől szörnyülködni. Jó, túlzás.)
Hogyan lehetséges, hogy ilyesmiről egyáltalán beszélnünk lehet?
Bár éppenséggel jó társaságba kerülne az ember. Nyerges András Színrebontásában olvastam, most újra föllapoztam, „Móricz a jobboldal mérlegén" - amint könnyűnek találtatik. Ahogy a már igazán nem fiatal Móriczot oktatják magyarságból, írástudói felelősségből, hazaszeretetből. Móriczot! Kis micsodák, a nevüket se tudjuk már. És akkor arra gondoltam emelkedetten, hogy ugyan én nem vagyok Móricz, nem is vagyok hatvan, mint ő akkor - de hogy ezeket nem hagyom szó nélkül. Sokáig hagytam, mit számít, de most nem hagyom. Mit nem hagyom, nem tűröm. Felkiáltójel. Hogy ez mit jelent? Hát, hogy leírom: ezt nem tűröm. J
De érjünk végre el a címig. A Magyar Nemzet lipcsei könyvvásárról szóló híradásának címe ez volt: Liberális íróklub Lipcsében. Ennél különb elfogultságokat is lehet ott olvasni, de valamiképpen mégis nagyon fölháborított. Aki ezt a címet olvassa, azt gondolhatja, már megint valami suskus van, lezsírozták egymás közt, na ja, a német különítményesek, ahogy egyszer kollegiálisan fogalmaztatott. Megjelent egy antológia, nőírókkal (írókkal, akik nők), őket hívták meg, hogy mennyire liberálisok, nem tudom, nem is érdekel. Tuti liberálisként Konrád volt ott, őt a lipcsei szervezők hívták meg. Engem, legyek én is liberális, a német kiadóm. Mit kellett volna csinálnom (mi a sasomat), hogy a magyar éthoszra oly kényes újság ne legyen elégedetlen? Mondani kiadónak, ne hívjon meg? Sőt, ha igaz magyar vagyok, ne is jelentessen meg? Lassan hazaárulás számba megy egy külföldi megjelenés. De legalábbis szégyellendő. (Azt, hogy hazaárulás, olyan könnyen ejtik már ki, mint mondjuk a Túró Rudit.) Nix dicsőség a hazának, letevés a haza oltárára. De az esetleges itthoni siker is, ha a másik halmazba sorolják az embert, legalábbis gyanús. Vasy Géza elnökként nagyon kollegiálisan azt nyilatkozta, hogy hát persze, de más írószövetségi tag is lenne híres ennyi mediális támogatással. És mi a helyzet, ha onnét van valakinek sikere? Jókai Anna sok olvasója rátalált az igazi értékre, az én sok olvasóm meg hülye megtévesztett és sznob? (Arról nem is beszélve, hogy vannak közös olvasóink. Az olvasó kevésbé idióta, mint a nem olvasó.) Ja és Márai? Megint: mi az értelme ennek? Nem veszi észre Vasy, hogy nem engem zár karanténba, hanem az övéit? Ja és azt is mondják, hogy ez a szövegirodalom (?) elijeszti az olvasót. Ezért olvasnak kevesebben, ezen halmaz miatt. Mondanám álszerényen, hogy erre a tézisre nem biztos, hogy az én könyveim a legalkalmasabbak. És hogy még egyáltalán verset olvasnak az emberek, az többek közt, apropó Írószövetség, épp Parti Nagynak köszönhető.
De vissza Lipcsébe: mert még az is történt, hogy megjelent a jó nevű Rowohlt Berlinnél Rubin Szilárd Csirkejátékja, ez volt a legfontosabb lipcsei esemény, ráadásul rögtön fölfigyeltek rá, nem sokkal később a fontos FAZ-ban jelent meg róla elismerő méltatás, egy sorba állítva Rubint Alain-Fournier-vel, Scott Fitzgeralddal. Tessék, itt egy jobboldali szerző (mert állítólag az, eltekintve attól, hogy micsoda marhaság ez, hogyan is lehetne egy szerző, egy regény, egy jó regény: oldali!), és sikere van! De ez nem hír a jobboldali lapban, fütyülnek a saját embereikre, jobb, hasznosabb egy kis sunyizó címecske az örökkön jelen lévő liberálundokságról. Rubin regénye itt hír, a szemét, elfogult, ahogy nagyon szellemesen írva lett, Halál és Irodalomban. Én a posztmodern stílusdiktatúra jegyében igyekeztem Németországban minden interjúmban szóba hozni. A könyv borítóján tőlem van egy ajánló mondat, meg Keresztesi József Magyar Narancs-os cikkéből. Hajrá magyarok.
Ha sietnek a lapnál, még meg tudják előzni az ÉS Rubinról szóló kritika-összeállítását, ismertethető volna az FAZ-cikk (ha nem találnák: http://www.faz.net/s/Rub4A285C3CD96B4BD4B33430B85E00A3D4/Doc~F8617F42DAE640ED B61A094B7C 133072~ATpl~Ecommon~Scontent.html), valamint, csak egy ötlet, kiaknázható volna az is, hogy a könyvet az az Andrea Ekkert fordította, aki Hász Róbert regényét is, aki, egy interjújából úgy tűnik, szintén jobboldali, ezt vallta és vállalta, magunkfajta, az ő külföldi sikerét is szóba lehetne így hozni. (Bár akkor ő most magyar terepen népnemz vagy mohón nyugatiszkol?) Még (fél)elegánsan kellemetlenkedni is lehetne, hogy Rubin előbb áll az amazon-listán, mint a Keine Kunst. Az úttörő (én nem voltam) ott segít, ahol tud.
Elég.
Midőn ezt írom, legalábbis a végét, tiszta az ég, zöld ág virít, és éppen 59 éves vagyok.
Utolsó kommentek