Debreczeni József hosszú beszélgetések után alkotta meg 2002-ben Orbánról szóló portrékönyvét. Most mégis úgy gondolja, hogy akkor félreismerte Orbán. A könyv szerző szerinti lényegének velejét foglaljuk össze saját szavaival. Miért jelenti Debreczeni szerint a harmadik köztársaság végét Orbán alkotmányozó többsége?
Orbán Viktor egyike volt a rendszerváltozás kulcsfiguráinak; ám ma már egyedüli főszereplőként áll az alaposan átrendezett színpad közepén. Valaha ott bábáskodott a magyar parlamentáris demokrácia megszületésénél, s most ő fogja eltemetni ezt a két évtizedes korszakot, amely a magyar történelem egyik legígéretesebb vállalkozása volt. S a leghosszabb is, mert azok az időszakok, amelyek az előzményeinek tekinthetők, csak történelmi pillanatok voltak.
…Az 1989-90-es események a következő évben nem az elért vívmányok szokásos véres eltiprásához, hanem a szabad választásokhoz vezettek. A nemzetközi hatalmi konstelláció ideális volt, az ország visszakapta szuverenitását, megnyíltak a nyugati integráció esélyei, amelyek sorra meg is valósultak (NATO, EU). Minden jel arra utalt, hogy Ady Kompországa végleg kiköt a fejlett, polgárosult, demokratikus nyugati parton.
Hogy jutottunk húsz év alatt odáig, hogy újra valami ködös és ismeretlen (másrészt nagyon is ismerős) földrész felé sodródunk visszafordíthatatlanul?
Az első számú ok a magyar rendszerváltozás eredendő ellentmondása. Az a fekete űr, ami egyfelől az új demokratikus berendezkedés természete, másfelől a társadalom elvárásai között sötétlett. A rendszerváltozást nem a magyar társadalom vívta ki: az a nagyhatalmi erőtér szerencsés átrendeződése folytán az ölünkbe hullt. A politikai elitek zártkörű alkujaként született, a „nép" kimaradt belőle. Nem kihagyták: kimaradt. Ezen se a népszavazás görögtüze, se a szabad választások tűnő mámora nem változtatott. „Kádár népe", nem az új, nyugati intézmények adta szabadságra (és felelősségre) vágyott, csak a nyugati jólétre.
… A Magyar Köztársaság születésekor meglévő ellentmondás az idők során szakadékká nőtt, ezt felmérések garmadája jelzi. A közvélemény szemében az eltelt két évtizedben drasztikusan csökkent a köztársaság intézményeinek s azok működtetőinek tisztelete és elismertsége, ha lehet még használni efféle szavakat.
Pedig a társadalomnak nemcsak a demokratikus intézményekhez való ellenséges, de már a közömbös viszonya is végzetes következményekhez vezet! Ezt Miklósi Zoltán írta le 1999-ben - azután, hogy Orbán háromhetire korlátozta a parlament plenáris üléseit: „Amint arra számítani lehetett... az intézkedés iránt a magyar nép messzemenően közönyös maradt... A parlamentarizmuson esett seb mélységét nem a technikai rendszabályok változása adja, hanem hogy lelepleződött magárahagyatottsága... Az alkotmányos intézmények... mégoly kifinomult rendszere se képes önmagát megvédeni, ha a szabályok szigorú betartatását a demokratikus közvélemény nem kényszeríti ki, és megszegésüket nem bünteti. … Attól a néptől, amely nem tartja sokra a szabadságot, el is lehet venni azt, ehhez csak kellő politikai elszántságra van szükség."
Második oka a demokrácia intézményeit működtető magyar politikai osztály a maga gyengülő teljesítményével és erősödő önzésével. Mérhetetlen korrumpálódásával és felelőtlenségével. A fő bűne, hogy túlzottan kiszolgálta, sőt gerjesztette a társadalom kádári gyökerű elvárásait. A bűn és a felelősség - az elterjedt téveszmével szemben - korántsem egyenletesen oszlik meg a magyar politikai osztályon belül (e könyvből ez, remélem, kiderült).
S itt elérkeztünk a köztársaság vesztének harmadik - döntő - okához. Megjelent a színen az a politikus, aki a hatalom bármi áron való visszaszerzése érdekében szembefordult a parlamentarizmus és a liberális jogállam értékeivel. Felrúgta a demokratikus közmegegyezést, szembefordult a rendszerváltozással (és egykori önmagával). Ez teszi végzetessé az ellentmondást, ami a magyar politikai intézmények jellege és a társadalom elvárásai között feszül. Innentől csak idő kérdése volt, hogy az illető - ha elég nagy kaliberű, márpedig az - mikor kerül olyan pozícióba, amelyben meglovagolhatja azokat a társadalmi várakozásokat, amiket ő maga szított föl, és torzított vad indulatokká.
Az idő eljött: Orbán Viktor a csaknem korlátlan hatalom kapujában áll.
Az érem másik oldala - s egyben a köztársaság vesztének negyedik oka -, hogy nem maradt vele szemben politikai erő, mely alkalmas volna a demokrácia megvédelmezésére. A rendszerváltozás nagy pártjai a perifériára szorultak, a puszta megmaradásukért küzdenek. A helyzet paradox voltát - s a magyar parlamentarizmus gyengeségét - jelzi, hogy végül az egykori kommunista utódpártra hárult megóvásának feladata, ami nagyban megkönynyítette a parlamentarizmus vesztén munkáló erő dolgát. Egy régi-új baloldali politikus üstökösszerű felbukkanása és rendkívüli teljesítménye 2006-ban még elég volt a csodához, ám láttuk, mi történt: ez a csoda 2010-ben nem ismétlődhet meg újra.
…Az optimista verzió, hogy Orbánék több ciklust töltenek a hatalomban, ám előbb-utóbb fordul a kocka, és újra érvényesül a demokratikus váltógazdaság.
Szerintem ennek vége van.
Ezt nem a pesszimizmusom, hanem a realizmusom mondatja velem, ami a történelmi tanulságokból adódik. A magyar parlamentarizmus (a mögöttünk álló húsz évet leszámítva) nem plurális, hanem hegemón hatalmi szerkezetben működött hetven éven át: a dualizmus és a Horthy-korszak idején. A dolgok tehát visszatérnek a régi kerékvágásukba, hihetnénk. Ám erről szó sincs!
Csak a hegemónia tér vissza - parlamentarizmus nélkül!
…
Orbán Viktor boldoggá teszi majd Kádár János népét.
Ő maga mondja: „Van egy képem arról, hogy mi az a világ, mi az a rend, mi az a közeg, amiben a mi népünk jól érzi magát, otthon van, sajátjának érzi, harmonikusan tudja berendezni az életét, és ráadásul sikereket is érhet el."
Ady sorai jutnak eszembe: „Mindig ilyen volt: apró kánok / Révén minden igának barma... // Ezért a népért úgyis mindegy, / Ebsorsot akar, hát - akarja."
…
Az előbb azt mondtam, senkit se vádolok. Egy valakit azonban mégis.
Akit a múltja, az alkotmányismerete, az intellektuális és morális minősége meg kellett volna, óvjon attól, hogy - akarva-akaratlanul - előmozdítsa Orbán hatalmi törekvéseit. Hogy fölismerje bennük a Magyar Köztársaságot fenyegető halálos veszélyt. Akit a tiszte arra kötelezne, hogy minden erejével és tekintélyével küzdjön ellene. Ám ő mégsem ezt tette - hanem egyre inkább az ellenkezőjét. Sólyom Lászlót nem menti semmi sem.
…
Bayer József szerint „(...) A populizmus erősödése egyelőre a demokrácia keretein belül zajlik, ám a liberális szabadságjogok aláásásával könnyen egy új autoritarizmusnak ágyazhat meg. A populizmus... visszavezet egy demokratikus homlokzattal rendelkező manipulált, tekintélyuralmi diktatúrába...
A demokrácia talán csak egy különleges történelmi kegyelmi állapot szüleménye, és rövidesen új diktatúrák korszakát fogjuk megélni, [mert] a demokratikus kormányzatok... nem képesek kezelni a globalizációval járó új konfliktusokat. (...)"
Főúr, fizetünk, volt egy feketénk - meg húsz év demokráciánk, amit sikerült elrontanunk és tönkretennünk.
Lássuk be: nem volt nekünk való ez a játék.
Nekünk Orbán Viktor való.
Eljött az ő ideje, nincs erő, ami föltartóztassa.
Az eredeti, a szerző szerinti, általunk nem szerkesztett összegzés, a Népszabadságban jelent meg.
Utolsó kommentek