Fideszfigyelő

Vigyorgóan büszke hangulatban baktattam ki a Kossuth térre (Debrecen), ahol szombaton még a Gárda bohóckodott márciusi megemlékezés ürügyén. Borítékolható volt, hogy Kósa Lajos beszédének csak halvány nyomokban lesz köze az ünnephez. Aktuálpolitikai szörcsögőt vártunk, mint anno októberben, kampánybeszédet, nem is csalódtunk. Amikor megálltam, egy gyerek éppen a haverjának magyarázta, hogy ő csak a szocik miatt jött, mert ha koszorúzni mernek, akkor majd jól lekurvaanyázza őket. De jó, gondoltam, itt az értelmiség is. (Pont a szocik és a libsik nem koszorúztak - Lajos szerepléseit bojkottálják -, a Gárda viszont igen, őket meg lehetett tapsolni)

Nem volt rossz beszéd, a szövegíró néha mintha többet ivott volna a kelleténél, vagy nem aludt eleget, de egészében véve Lajos kifejezetten szórakoztató produkciót varázsolt az irodalmi remekből. A pátosztól fűtött mondatokat kellő hangsúllyal, visszafogott érzelemmel tolmácsolta, a közönség pedig elérzékenyülve hallgatta az olyan gyöngyszemeket, mint az "úristen, hova jutottunk!", vagy az "Agyrém!", az elején pedig volt egy rész, amelytől sokaknak könny szökött a zacskójába, annyira betyárromantikásra sikeredett: "1989. június 16-án egy loboncos hajú, bozontos fiatalember, amikor azt mondta a mártírok újratemetésén, hogy az orosz csapatok menjenek haza, ez még skandallumnak számított." Néhány fiatal buta tekintetét látva, odasúgtam nekik: "Pataky Attiláról beszél", erre visszamosolyogtak, píszendláv.

(A másik mikrofonfájter, Demszky közben valószínűleg előtanulmányozta kollégája szövegét, mivel ő is 1989 szelleméről kezdett kiabálni Budapesten. Hogy oda kellene visszatérni, de valamiért nem ütötte még ki a szemét, hogy egyrészt az akkoriak közül a kutya sem akar visszamenni, ő sem - bármennyire is koptatják a szájukat róla -, másrészt az a szellem számukra már régen egy büdös kísértet, ami inkább a frászt hozza rájuk, ha eszükbe juttatják.)

Ha már párhuzam, a fővárosi főmonster nem akar forradalmat, nem úgy, mint Kósa. Erre a forradalmas izére épült az egész beszéd, mégis március idusa volt, valahogy kellett valami párhuzamot erőszakolni a dologba. Sietett leszögezni, nem olyan forradalom, hanem amolyan. "A rend, a tisztesség, a becsület forradalmát kell újra kivívni, mert erkölcsi megújulás nélkül nincs más Magyarország." Igaz, az erkölcsi megújulás alaposan ráférne Magyarországra, Lajos pedig nem szokott kimaradni a jó bulikból, tán ő is megújul majd valamikor. Erkölcsileg. Egyébiránt elég értelmezhetetlen az egész, azon kívül ugyanis, hogy jöjjön már a Fidesz-kormány, nem nagyon mutatott irányt, merre kellene elkezdeni a forradalmat, Debrecenből induljon-e a tisztítótűz, vagy Felcsútról?

Volt aztán egy rész, amelyen majdnem elvágódtam, mert azt hittem, rossz szöveget mond, és a Fidesz ellen beszél. Aztán összeraktam a képet, de ez volt az a pont, amelytől kezdve nehezen lehetett komolyan venni a dolgot.

"Nagyon sokszor idézik Bibó István nagyon nevezetes szavait a demokráciáról: 'Demokratának lenni annyit jelent, mint nem félni.' Sajnos tragikusan félreértjük ezt a mondatot. Mert nem arról van szó, hogy valaki személyesen fél-e a véleményét elmondani. Nem arról van szó, hogy vagyunk-e elég bátrak ahhoz, hogy küzdjünk önmagunk érdekeiért. A mondat igazi értelme az, hogy elég bátrak vagyunk-e ahhoz, hogy az általunk képviselt pozitív értékekről beszéljünk, vagy ehelyett gyávaságból, ötlettelenségből vagy valódi értékek híján ellenségképet gyártunk magunknak, és az ellenségképpel indokoljuk azt, hogy mi mit akarunk csinálni."

Persze maradt idő a viccre is, igaz, hogy vérbeli komikus nem húzza elő az egy évvel azelőtt már ellőtt poént, de tavaly annyira nevettek a népek, hogy Kósa még aznap Budapesten is elhaknizta, tegnap pedig felmelegítve újra odalökte. Akkora vihánc nem volt, mint tavaly, de belefért.

Kósa Lajos 2008. március 15-én:

"...ki emlékszik már arra a főtanácsnokra, aki Táncsicsot bezárva tartotta, de mikor meglátta a húszezres tömeget, akkor 5 perc alatt engedett a nép akaratának. Furcsa párhuzam, hiszen véletlenül ő is pont Ferenc volt, gróf Zichy Ferenc, és ő is dunántúli, majdnem pápai gyerek..."

Kósa Lajos 2009. március 15-én:

"Negyvennyolcban is volt egy Ferenc – Zichy Ferenc, a Helytartótanács elnöke, magyar ember –, aki egyébként a forradalommal nem értett egyet, sőt, a Habsburgoknak segített a leverésében."

Hiába, jó humorhoz idő kell, ha jövőre is elmondja, felléphet vele Szőke Andrással.

Azt is megtudtam, hogy ma Magyarországon nincsen szélsőséges veszély. Ettől rettentően megnyugodtam, eddig aggódtam, hogy talán mégis van, de most már én is tudom, amit mindenki tudott eddig:

"Mert mindenki tudja Magyarországon, hogy nincs szélsőséges veszély. Nem létezik. Még leginkább a kormány jelenti a szélsőségek legfontosabb bázisát. Részben munkájával, részben azzal, hogy hátulról, óvatosan, de támogatja ezen törekvéseket."

Miután így fel lettem világosítva, én is bátran megtapsoltam a Magyar Gárda koszorúját, szippantottam a szélsőségektől mentes levegőből, s a bakancsokból párolgó emberszeretetből. Milyen jó, hogy nem fővárosi vagyok, ott van a kormány, mint a szélsőségek bázisa, akik hátulról fedezik a törekvéseket, mint Fábry Sanyi szamara Lendvait. Jobb ez itt, nálunk pédául lehet erkölcsi megújulásról moralizálni, nem baj, holnapra elfelejti mindenki. Lajos is, mi is.

Ha már szélsőségek, volt itt történelemóra is, Kósa nagyvonalúan ugrált az időben, szóba került 1939, mint az utolsó békeév. Hogy micsoda demokráciánk volt akkor:

"1939-re Európa egyik legerősebb államává vált, benne volt az első tízben gazdasági, társadalmi mutatóit tekintve. És talán a demokrácia ügye sem állt sokkal rosszabbul, mint ma az oly sokat példaként felhozott országokban. Ne feledjük el: ebben az időben az Egyesült Államokban a feketéknek egyáltalán nem volt semmilyen szavazati joguk. Semmilyen!"

Mielőtt elájulnánk a meghatottságtól, jegyezzük meg: Kósa elfelejtette hozzátenni, hogy a baromi nagy demokráciában véletlenül becsúszott 1938-ban egy zsidótörvény is, de ezt írhatjuk az akkori idők erkölcsi megújulásának számlájára is.

És így tovább, és így tovább, mire odáig eljutott, hogy "éljen a haza", már bennem is tombolt a műfilozófia és a maximális morális rezgésszám.

Teljesen feltüzesedtem a ménkű nagy honfiúi hazaszeretettől, hallgatván az elhangzott blöffhalmazt az ünnep kapcsán. Mondom, de baromi jó már magyarnak lenni, értem is a titkot: imádunk szenvedni és gyűlölni magunkat. Ez a titkunk. Mi még a válságot is imádjuk, mert attól még jobban tudunk rinyálni. Ha pedig gyűlölet, na, abban verhetetlenek vagyunk. Valami végtelen kéjjel pancsolunk a pártok pöcegödrében, mindegy is, hogy melyikében, a lényeg, hogy leanyázhassuk a szomszédos pöcegödrök albérlőit, mert valami homályos oknál fogva úgy gondoljuk, ők sokkal szarosabbak, mint mi. Pedig dehogy. A kokárda még látszik valahogy a trutymóban, de az is tele van freccsentve barna pöttyökkel.

Erkölcsi megújulás, forradalom? Az hát, meg egy bazi nagy mosógép, az kellene, hogy belegyömöszölhessük a szennyest. Az összeset.