Haragszik itt mindenki: Orbánra, Gyurcsányra, Mesterházyra vagy Bajnaira, a multikra, bankokra, Trianonra vagy EU-ra.

Többségünkben nem szeretnénk, ha a jelen kormányzat kapna még négy évet. De igazából azt sem szeretnénk, ha valaki más jönne – legalábbis a meglévő választékból ne jöjjön.

Úgy vagyunk, mint egy kamasz, akinek arra kell a szülő továbbra is, hogy legyen kit utálni és mindenért hibáztatni. Nekünk bűnbak kell.

A lázas-zajos közéletünk mélyén van egy közös társadalmi közérzet, amely – mint egy axióma – meghatározza politikai vitáink irányait:

Ellopnak mindent. Ezért élünk rosszul.

Ilyen háttérrel a magyar politika is csak infantilis tud lenni. Arról szól: Nem igaz, hogy én loptam el, te voltál!

Az axióma első fele sommásan fogalmaz, de sajnos nem alap nélkül való. Aki még nem olvasta Debreczeni József „A politika fertője” című könyvét, pótolja be. Legyen elég itt a címet magyarázni. A szerző azért nem korrupcióról szól, mert az eufemizmus lenne arra, ahogy a politikai elit már jó ideje a saját maga által hozott törvények kijátszásával finanszírozza önmagát. És a közvetítők természetesen nem önzetlenül bonyolítanak. Debrecenit persze lehet elfogultnak tartani. De tudtommal nem akadt még senki, aki le merte volna írni, hogy Debreceni hazudik, és a Fertő nem létezik. Mindannyian tudjuk, hogy létezik.

A fülkeforradalom pedig ebben valóban forradalmat hozott. Már szégyenérzet nélkül hozzá lehet igazítani a törvényeket a lopási igényekhez. S máris nem hívják lopásnak azt, aminek a töredékéért a szocik még szégyellték magukat.

Az axióma második fele azonban téveszme. Nem, nem azért élünk rosszul, mert a gonoszok ellopják.

Számba kéne venni egyszer, hogy mennyit is lopnak. Tájékódásként tudható, hogy Simicska cégei, gyakran más cégekkel együtt több mint 300 milliárd értékben nyertek közbeszerzéseket 2010 óta. Igen nagy összeg, de a nemzeti össztermékhez képest azért kicsi (az ország egy éves GDP-jének bő 1%-a). Ennyit még kibírnánk. De a helyzet rosszabb.

A politika Fertője ugyanis döntően nem azzal tesz tönkre bennünket, mert hiányzik az ellopott pénz. Sokkal inkább azzal, hogy eltorzít minden gazdasági döntést. De még ez sem a legfontosabb. Az igazi ár, amit fizetünk ezért a közbizalom összeomlása, s ezzel a demokratikus diskurzus ellehetetlenülése.

Bizalom és diskurzus. A választópolgárnak természetesen se hozzáértése, se ráérő ideje nincs makrogazdasági elemzések olvasásához – se nálunk, se másutt. De egy normális országban azért akadnak köztiszteletben álló kompetens és független újságírók, akik megírják, ha egy politikus túl nagy hülyeséget mond. Vannak köztiszteletben álló független elemző műhelyek, amelyek segítik a független sajtó tájékozódását. Nálunk csak a politikai ellenfélről mondják hogy hazudik – valószínűleg akkor is, ha igazat mond. Így aztán a magyar politikában esélye sincs az igaz szónak: Ugyan honnan tudná Mari néni, hogy pont az az igaz szó, és nem a másik?

Nem az ellopott pénz hiányzik igazán. Az visz csődbe minket, hogy az igaz szónak már nincs hitele, csak a „rezsicsökkentés” típusú jövőfelélő demagógiának. És az a jövő már elérkezett. Még ilyenebb jövő vár ránk, ha így folytatjuk. Ha az ellenzék sem meri egyenesen megmondani, hogy a rezsicsökkentés aljas hazugság. Ha a „rezsicsökkentést, de jobban” típusú gyengus dumával szeretne szembemenni a nála gátlástalanabb hazugokkal.

Rossz körben vagyunk: azt hisszük, hogy alapvetően az ellopott pénz hiányzik, s ezért azt várjuk a következő kormánytól, hogy hagyja abba a lopást, és adja ki a jussunk végre. S mivel valójában nincs mód egy lépésben kielégíteni az összes jogosnak gondolt igényt, folytatólagosan abban él a magyar politika, hogy esélye sincs az igaz szónak. Kénytelen tovább hazudni és persze lopni is, hisz nem kérheti az őt hazug tolvajnak tartó társadalomtól a megfelelő szintű finanszírozást. Vagy lehet szerényen, szelíden kudarcot vallani.

Ki lehet lépni a hibás körből? Annyi kell, hogy megértsük sokan, hol a hiba az axiómában...