A Bokros-csomag vízválasztó a magyar politikában. 1995 tavaszán, nyolc hónap után Horn Gyula végre rászánta magát arra, amire nagyjából minden hozzáértő szerint szükség volt: a gazdaság egyensúlyba hozására. Rövid távon mindannyiunk jóléte rovására, mert csak úgy lehetett. Nem örömből tette. Ellentétes volt mindazzal, amit addig hirdetett, amiben hitt. De felfogta, hogy különben felbukik az ország.
A szovjet piac már összeomlott, a magyar ipar átállása nyugati exportra még nem zajlott le. Drasztikusan csökkent a magyar GDP, drámaian leértékelődött a magyar ember munkája a világpiacon, zuhant az életszínvonal. A ’94-es választási évre azonban az MDF kormány költekezése növekvőre fogta a gazdaságot. Újra nőttek a bérek, nőtt a fogyasztás – sajnos fedezet nélkül. A felpumpált kereslet az importot növelte, az exportot nem. Többet kellett külföldre fizetnünk, mint amennyi bevételünk lehetett. Lépni kellett.
A Csomag két legfontosabb lépése a vámpótlék bevezetése és a forint leértékelése volt. Ezzel drágult az import és versenyképesebbek lettek a magyar áruk külföldön. A csődveszély elhárult, de a társadalmi ár hatalmas volt: a növekvő árak elvették a polgárok jólétének tizenegynéhány százalékát. A csomag tartalmazott számos – inkább jelképes – kiadáscsökkentő intézkedést is. Bevezettek egy igen alacsony egyetemi tandíjat és elvették a gyermekgondozási segélyt a legnagyobb jövedelműektől – hogy csak a két legnagyobb port felvert döntést emeljem ki.
Tudták jól csinálni. Sikerült elkerülni az ilyesfajta csomagok nagy buktatóját, a gazdaság visszaesését. Elkerülni a „vajh’ mi jöhet még?” gazdaságromboló bizonytalanságát. A következő évtől már újra nőtt a gazdaság, nőhettek újra a bérek, a fogyasztás. Immár fenntarthatóan. Idővel létrejöttek azok az exportkapacitások, amelyek ma már bőven ellentételezik az importot. (Bizony, jórészt a „multik”-nak köszönhetően.) A magyar gazdaság innentől rendben volt, amíg az ígérgetések licitje újra el nem rontotta.
De Orbán Viktor kezdettől úgy döntött, hogy hazaárulásnak, egy „idegenszerű” (senki sem fogta fel akkor, mit hirdetett meg ezzel a szóval…) kormány népnyúzásának állítja be a Csomagot. Nem mondta, hogy mit tenne az adott helyzetben. Csak a Csomagot szapulta általánosságban, és konkrétan annak a jelképes intézkedéseit. Aki akarta, érthette úgy, hogy fölöslegesnek és értelmetlennek tartja azt a hatalmas áldozatot, amire a kormány kényszerítette a társadalmat. Feltűnő viszont, hogy a vámpótlékot és a forintleértékelést egy szóval sem bírálta. Pedig e kettő volt a lényeg, s ezt nyilván tudta ő is – de mintha ezeket elfogadta volna. Orbán akkor még nem akart nevetségessé válni a hozzáértők előtt. De elindult a kettős beszéd és a hazudozás útján.
Orbán ’98-as hatalomra kerülése után első parlamenti döntésével eltörölte az egyetemi tandíjat és visszaállította a mindenkinek járó családi pótlékot. Jelképesen legyőzte a Csomagot. Az persze nem jutott eszébe, hogy ha a Csomag fölösleges volt, akkor nem a jelképes döntéseket kellene eltörölni, hanem visszajuttatni az elvesztett reáljövedelmet valahogyan. Nagyon is tudta ő, mit köszönhet a Csomagnak. A ciklus első felében gyakorlatilag be voltak fagyasztva a fizetések a „bokrosi” szinten. Tartalékolt, aztán a választások előtt elkezdte szórni a pénz. S ellenzéke gyáva volt csalást kiáltani, inkább megpróbálta túllicitálni…
Mi pedig most szavazhatunk arra a Bokros Lajosra, aki anno a nevére/vállára vette a Csomagot. S akit azóta sikeres válságkezelőként tisztel a nemzetközi szakma. Szavazhatunk a hazudozás és népbutítás ellen.
Utolsó kommentek